Bányai Pál: Felsőgaram

A mester a fejét védte karjaival. „De emberek, jóemberek, jaj, munkás vagyok én is ..." Mire az irodához verték, arca véres volt, ru­hái rongyokban lógtak. Egyetlen egy irtó röhögés volt a tömeg. „De megkapta a magáét!" „Tetű ő csak, az urakat kellene így megad ­jusztálni, elmenne a kedvük a bérleszállítástól!" Lassan széjjelszéledt a tömeg. Nyugodt és jólla­kott volt a munkások arca. Ütlközben nagyokat ne­vettek. Mire a csendőrök megérkeztek, üres volt már a hatalmas sárga térség az irod;a előtt. Pihent a föld. Egyik-másik vasrész a munka helyén, amint hozzá­ért a nap, kékesen megcsillant. Zsongott a nyár a levegőben. Pihent a föld. Az órák multak. Piros lett a nap, gyenge szellő fújdogált. Más hangja támadt a természetnek. Üj madarak, új bogarak, új legyeik, új lepkék éltek. Üj szaga támadt a földneík. Fáradt szaga. Este lett. Szombat este. Békés este. Felhők szálltak a falvak felé. Ünnepi szaga volt a falvaknak. Máskor a vasárnapra készültek ilyenkor a falvak. Tisztálkodásra. Jó ételre. Jó italra. Szerelemre. Temp­lomra. Ezen a szombaton a hétfőre készültek! 73

Next

/
Thumbnails
Contents