Bányai Pál: Felsőgaram

A csoportokból tömeg lett. Fekete, tömeg. A felhők ilyenek, ha vihar előtt kavarognak. Az arcokról folyt az izzadtság. Vörösek voltak a,

z arcok. Idegesen járkált fel és alá egy mérnök az irodában. Hivatalnokok ijedten pislogtak. A tömeg pedig állt és várt, tele haraggal, tele elkeseredéssel. Egy mester, arca kék pontokkal volt szeplőzve egy robbanástól, kivülről be akart jutni az irodába. Ravasz emberhajtó va,sutépítő volt, haragudtak rá a munkások. Elállották útját. A mester félretolta az útjában állókat. Megvetően. Mert nagy úr volt hozzájuk képest. Egy szavára mehetett is már akárki béréért az irodába, nem kaphatott többé munkát a vasútépítésnél. Már majdnem az irodához ért, amikor valaki fejébe húzta a sapkáját. „A hajcsár mindenedet!" Kemény ütés érte a fejét. Minden oldalról ütötték a munkások. „S&gitsé—

é—ég ..." Már nem volt olyan biztos a mester. Ügyefogyott volt az arca, akár a szemüvegnélküli rövidlátóé. „Ü—ü—üsdd!" Mindaz a harag, amelyet életük miatt éreztek a munkások, a mesterre zúdult. Kicsi volt a mester nagyon. És a munkások, mintha megérezték volna fölényüket vele szemben, már nevetni tudtak rajta. De gonosz volt nevetésük, akár a gyerekeiké, akik pocikot kínoznák a réten. „Add csak ide, én is ütni akarom." „Ne bántsd! Én majd hazaviszem pojácának, hadd örüljenek neki a gyerekek..." 72