Bányai Pál: Felsőgaram

Azt várták a legények, hogy védekezni fog. Lábbal, foggal, karommal. Vad nösténybestiia, aki az ölét óvja. Akkor jólesett volna legyőzni, leteperni, akkor jólesett volna a lopott szerelem. Férfinak való. Vad falusi legénynek. De így nem kellett. Egymásra néztek a legények. „Eriszd el, hisz még meghal." Karjukat esetlenül lóbálva, elmentek a legénytek. Amikor már a szabad mezőn jártak, egyikük azt mondta: „Cukorból van, úrnak való." A másik, felelet helyett nagyot ásított. Olyan erős fogai voltak, akár a farkasnak. Bojkoné még sokáig úgy maradt, ahogy a legények hagyták. Arra gondolt, hogy a kútnak megy, vagy kötelet köt a nyakára, mert nem érdemes így, szégyenben élni. Aztán meghallotta egyik kisfia sírását. Gyorsan befutott a házba. Ölébe vette a kisfiút és a maga bajáról beszélt hozzá: „Dehogy is megyek kútnak, dehogy is kötök kötelet nyakamra, nem hagylak el benneteket kis kakaskáim. Majd ha hazajön apátok, megmondok neki mindent és ha akarja, aztán agyon is verhet." Az anyai hang jólesően simogatta a gyereket. Elaludt. Bojkoné, hosszú idő óta megint, először volt nyugodt. 69