Bányai Pál: Felsőgaram

Odaértek a legények a Bojko-házhoz. Az egyik megkocogtatta az ajtót. Senki sem válaszolt. Mégegyszer megkocogtatta, most már erősebben. „Ki az?" — kérdezte belülről egy asszonyi hang. „Én vagyok Jano, Piviár Jano." — suttogta a legény, ravaszul társa felé kacsintva. Egy idő múlva kinyilt az ajtó. Csodálkozás látszott Bojkoné arcán. Kijött, mert nem akart bujkálni Jano elöl, de meg akarta neki mondani, hogy ne bántsa a nyugalmát, eléggé megszenvedett. Amikor meglátta az idegen legényeket, vissza akart ugrani a házba. De már késő volt, a kocogtató legény erősen megfogta. „Mit akartok, erisszetek!" „Gyere velünk." „Nem! Sikítok..." „Hallgass

1 Ha Piviárnak tudtál adni, adhatsz most nekünk is." Durván röhögött a legény. Izzadtságszagú nagy ragadós tenyerével betapasztotta Bojkoné száját, társa a karját fogta le. Émelyget

f a gyomra az asszonynak. „Haramiák, engedjetek el!" Aztán elernyedt. Hagyta, hogy cipeljék a legények magukkal valahová a sötétbe. Hallgatott összeszorított fogakkal, csak belül panaszolta: „ Jaj jaj, úgy kell nékem házasságtörő asszonynak! Jajjaj, utolsó kapca lettem, útszéli ringyó! Miért nem nyílik meg a föld lábam alatt, hogy szégyenemmel elnyeljen ?!" Aztán keservesen sírni kezdett. 68