Bányai Pál: Felsőgaram

„Már megint ahhoz a másikhoz mégy ? Jano, miért gyaláztál így meg, hisz jó feleséged voltam mindég?" Jano visszaült ágyára, nem tudott mit felelni mindent megbocsásson neki. „Cédához jársz, mert nem vagyok asszonynak való. Miattad, tudd meg, tőled van a gyerek bennem, nem árok partján szedtem magamba!" Mint az ostor csattant Katka hangja. Az egyik leányka felriadt, sírni kezdett. Magához vette Katka, csittitgatta. „No ne sírj, kis bogaram. Aludj el, szép fehér selyemszőrű báránykát fogsz látni... Aludj el... La lala... la lala...." Ringatta a gyereket Katka. „Apád hallgat. Nincs szava anyádhoz, csak ahhoz jaj másikhoz. Pedig annak nincs is aranyfoga, gonosz cigányasszony az." Nem akartak beszéddé formálódni Janóban ja gondolatok. Pedig sok mindent szeretett volna mondani Katkának. Azt hogy szereti, hogy párjának tekinti, a másik csak a vérét mérgezte meg és el fog menni hozzá és megmondja neki, hogy vége- közöttük mindennek. De nehéz ilyesmiről beszélni az egyszerű «embernek. Szereti? Hisz ezt még akkor sem mondta neki, amikor együtt sétáltak leány, legény. Amikor virágot szedett és nagy szégyenkezve bokrétával ajándékozta meg. Most beszéljen róla? Amikor olyan keményen egymáshoz kovácsolták őket az évek. Hallgatott Jano. „Jajjaj, miért vert meg engem úgy az Isten?!" Jajgatott Katka, tele volt keserűséggel, de azért i 61