Bányai Pál: Felsőgaram

nézte Janót, csak egy szavára várt, hogy elfelejtsen mindent, megbocsásson neki. Jano kiment a szobából. Egyideig tétovázva álldogált az udvaron, elokészitetfce magábtan a mondanivalót, amit a másik asszonynak szánt, a szavakat, melyekkel majd Katkát fogja megvigasztalni, ha majd visszajön hozzája. Átugrotta a palánkot. Már nem a kertben, a szénapadláson várta az asszony. Ingben feküdt a szénán. Testének búja szaga elvegyült a széna nehéz illatával., Megremegett Jano. Az asszony láttán kiestek belőle a jószándékok. Lerúgta a ruhát magáról. Meztelenül állott. Piviár Jano. Medve Piviár. Hatalmas férfi. Hím! Egyetlen egy irtó öleléssé vált az éj. Hatalmas áradás. Elmerült benne minden: fájdalom és nyomorúság, kötelesség és becsület. Ledőltek a szénapadlás és az évezredek deszkaíalai, az ősember szeretkezett párjával a világ elején. Az asszony teste lobogott. Aztán visszahelyeződött uralmába a valóságos világ. Felöltözött Jano. Azt mondta: „Ma voltam nálad utoljára." Az asszony hitetlenkedve ránézett. De olyan határozott volt Jano arca, hogy nem is próbált ellenkezni. Mintha csak most jutott volna tudatára meztelenségének, szemérmes mozdulattal elfedte fekete ágyékát. , Már elmenőben hallatszottak Jano léptei, amikor felsikoltott: 62