Bányai Pál: Felsőgaram

Mosolygott az asszony. „Miért sírtál?" — kérdezte Jano. „Sírnivaló az pn életem." Feketie és fénylő volt az asszony szeme, akár a csillagos éjszaka. Jano melléje ült. ,, I stenem, megl átn ak!" „Dehogy látnak. Ilyenkor csak a bakter van ébren és a szerelmes legények. Azok sem látnak. A bakter a pálinkától, a legények a szerelemtől." Felnevetett az asszony, erős fogai fehéren megvillantak. Jano az asszony vállához ért. Az asszony megremegett , „Nem... Nem!" — mondotta, amikor Jano magához húzta. Nászt ültek. Olyanok voltak a fekete éjszakában, mint két vad fehér madár. Utána csendesen sírdogált az asszony. Jano fölkelt, az asszonyra nézett, dühös volt magára, dühös az asszonyra. „Te ... te cigányasszony!" Munkaközben, éjszakánként maga előtt látta az asszonyt. Nem nézett napokig feléje. Egy éjszakán mégis elment hozzá. A kertben, ugyanazon a helyen ahol először, feküdt az asszony. „Vártalak." — mondotta egyszerűen. Durván ráförmedt Jano: „Mit húzol magadhoz fekete szemeddel? Feleségem van!" „Már három éve nincsen férjem." — felelte az asszony. 58