Bányai Pál: Felsőgaram

Valamikor olyan egyszerű volt az élet: búgott ia sziréna, kezdetét vette az új nap, búgott a sziréna, vége lett a napnak. Tudta jól, mit ladott a tegnap és tudta azt is, mit fog a holnap hozni. Ma nem tudja,. Nincs tegnap és nincs holnap, csak na,gy bizonytalanság van. Az volt a munka az ő életében, mint ia gerenda a ház életében. Összedől a gerenda, öszszedől a ház is, összedől a munka, összedqlt ,az élet. Összedőlt az élet. Jaj, mit kell tenni ? Elpusztulni vagy új életet építeni? De hogyan?! Maga előtt látta a férfiaklat, ,akik Franciaországban arról beszéltek hozzá, hogy rossz az élet és hogyan kell az újat felépíteni. Különösen az egyikrei emlékezett közülük. Arcát az egyik oldalon nagy lyuk éktelenítette el, háborús sebesülés maradványa. Ha evett, ujjával mindég betömte a lyukat, hogy ki ne folyjék rajta az étel. Hibá$an beszélt, sziszegve jött ki arca nyílásán a levegő, e*z kezdetben nagyon nevetséges volt. Aztán megszokta hibáját, nem mosolygott már, ha beszélt hozzá, a katinban a gyár mellett, amelyikben együtt dolgoztak. Maga előtt látta Jano jaz elcsúfított arcot, hallotta beszédjét: „Boldog lesz az ember... Szocializmus, kapitalizmus, osztályhsrc, Szovjetunió." Még most sem értette meg a szavakat, amelyekkel az élet értelmét akarták neki megmagyarázni. Pedig csupa új kérdés volt az élet! Régebben is kérdéseket tett fel, de magától tudott rájuk válaszolni. Az erdők zúgásával, a fák beszédjével, a föld danájával: a munka folyásával. De 41