Bányai Pál: Felsőgaram

az úi nedvek, erők, arnelyeklkel szolgálnia kell iaz új­szülöttet további életében. Egy darab test szakadt ki testéből, Idle ime még szivében érezte kis szive dobo­gását, még szájában kis szája szívó mozdulatát, még torkában kis torka kiabálását, még lábában kis lába rugdalódzását. Vágyat érzett arra, hogy megfogja a csecsemőt és visszahelyezze testébe, mert ott jó volt neki, nem érezhette a külvilág gonoszságát. A halottra gondolt Katkia. „Nem élhette meg, hogy meglássa fiát, pedig hogy örült volna neki. Gonoszak az urak, nyúlnak tekintik az embert!" Szürke volt Katka arca, akár a halottak földje. A szobában asszonyok mozogtak. A halott körül: szánalomtól megpuhult kezekkel mosdatták, öltöztették virágos ingbe. Feleségek voltak. Olyanok mint a ha­lász asszonyok, amikor siratnák valakit, kit megölt at tenger. Tenger kegyetlen az élet az erdők alján. A szobában asszonyok mozogtak. A csecsemő kö­rül : kézről-kézre adogatták, ringatták, virágos sza­vakat sugdostak fülébe. Anyák voltak. Szülőasszonyok, kik örültek az életnek, mely testükből fakadt. A halottra gondolt Katkja, azután az élőre. A cse­csemő után nyúlt, gyengéden, szelíden magához ölelte, sokáig nézte. Arcában már felfedezte apja vonásait, apja lelkét. „Piviár Jánosnak fogják hívni, mint ahogy az ap­ját hívták" — mondta egyszerűen. És ebben az egy mondatban hatalmas fogadalmat tett: bosszút fogadott és szeretet Az előbb még szürke arcába, visszatért az élet sZinc. 107

Next

/
Thumbnails
Contents