Bányai Pál: Felsőgaram

Piviárné mozdulatlanul ült halott fia fejénél. Karja erőtlenül íeküdt az ölében. Arca olyan torz volt, mintha egy nagy tenyér megragadta és elcsavarta volna rajta a vonásukat. Mégis furcsán mosolygott. Gyerrr.ek volt Jano, falovon nyargalt körbe-körbe az udvaron. Hopp-hopp. Fa. Madárfészek. Felmászott a fára, leesett a földre, sírt-rítt. „Ne sírj, kis kakjaskám, katonadolog. No, megfújom, hol ütötted meg magad?" Kocsma. Fűrész. A gatter levágta ujját. Munkanélküliség. Sztrájk. Halál. Élet. Halál. Gyermek volt Jano, az ölében ült. „Mamka meséljen..." ,, • • -Egyszer volt, hol nem volt..." Hangtalanul mozgott Piviárné szája, mesélt, mesélt, karjával, testével ringató mozdulatokat végzett és öreg, megkínzott szeméből könnyek folytak... Az éjszaka ráborult a falura. Az éjszaka tele volt szenvedéssel. A falu eltűnt, helyén csak nagy feketeség látszott. Szabályos koppanásokat lehetett kihallani a feketeségből: csendőrök lépteit. Mintha gyászos éneket énekelt volna az éjszaka: „Meghalt Piviár János, egyszerű proletár..." Faluról-falura vitte az éneket a szél. A falvak zúgtak. Zúgtak az erdők. -s Lázadó emberhangon beszéltek. 108