Bányai Pál: Felsőgaram
dálkozás látszott, gondolatai, amelyek Katkával foglalkoztak, a miaga új életével, ,egyszeriben elszakadtak, akár a vékony cérnaszál, kezével a fejéhez nyúlt, véres lett a keze. Véres lett a keze! Vé— res lett a ke—ze! „Jaj, meglőttek!'' Lassan, nagyon lassan lefordúlt székéről. Erőlködve fel akart állani. Nem tudott. Négykézláb mászni próbált. Nem itt akart meghalni, odakint a többiek között. „Elvtársak!" Jóízű volt a szó nagyon. Sokan voltak együtt, úgy kivágták a lépést, mintha muzsika járt volna előttük. Muzsika... Hej, betyárok, betyárok, ne higyjetek az uraknak... Széttárt Iklarjaival olyan volt a fekete ember, akár egy nagy sasmadár... Megállt a gatter, meghalt az erdő, hazugság a kenyér, csak az ember igaz... Nőni fog a kis emberkje, nagy lesz erős lesz ... Liszt, zsír ... Mosolygott. Kezével úgy tett, mintha elhesegetne magától valamit, iaztán felnyögött, szája széleiről vékony erecskékben vér folyt alá, fekete vér, szeme fehérje lassan kifordúlt, aztán megmerevedett. Mintha kővémeredt volna a világ, olyan csend lett egyszerre. Sírt a csend. Panaszkodott. Életről és halálról. Küzdelemről és szenvedésről. A föld kemény rögéről, a fa kemény kérgéről. Csalódásról és bizakodásról. Sebesen forgó korong volt a csend. Óriásira tátott fekete száj. Árok. Koporsó. Sírhalom. Odakint szomorúan egymásra hiajoltak a fák. A levegő zengett, mintha üvegből lett volna. 104