Bányai Pál: Felsőgaram

Aztán egy emberi hang, a legemberibb hang, panasz volt benne és átkozódás, irtó erő volt benne és irtó gyengeség, egy anya hangja széjjelszakította a csendet. „Jajjaj, meghalt ,az én Jankó fiam, szép Jankó fiam, akit kínnal szültem, akit kínnal neveltem Jajjaj, megvakult iaz Isten, kegyetlen az Isten, bár halnék meg én is!... Embere—

e—ek, nem az erdő a gyilkos!" így jajgatott Piviárné halott fia teste fölött. Katka mereven ült ágya szélén. A száját mozgatta, de nem jött ki belőle hang. Még nem értette, meg egészen, mi történt. Mintha nem lett volna szeme, nagy fekete lyuk volt szeme helyén. Aztán megértett mindent, teste megrázkódott, arca szürke lett, mint a temető földje, karját kinyújtotta Jano felé, végre kiszabadult torkából a hang: Á

// f// c c aa -aa *«. A megkínzott állat ordít így fel. Lecsúszott ágyáról, a fájdalom, mint holmi irtó marok, szorította össze, megfeszült, fetrengett, úgy érezte, mintha nyelve fából volna, fogai kimozdulnának helyükből: szülési fájdalmak fogták el. Tenyerével leszorította méhe táguló nyílását, mintha meg akarta volna akadályozni, hogy világra jöjjön a gyerek, kinek apja halott. Homlokáról csurgott a veríték, fogai csikorogtak,! mintha homok lett volna közöttük. „Jaj j aj, otthon volt már, amikor belément a golyó! Szárítsa el Isten a kezet, amelyik a puskát tartotta, ölje meg azt, akit a legjobban szeret! Miért őt ölték meg? Embere—e—ek, miért őt?!" 105