Bányai Pál: Fakó földek

Elindult. Életről és halálról beszélt azon az éjszakán Hamunak. Mozdulatlanul feküdt Miskó az ágyon. Az arca sárga volt. Alig járt a melle. Bednárik András gazdasszonya és egy szolgálóleány szorgoskodtak körülötte. Levetkőztették. Lemosták a vért róla. Bekötözték. Lódobogást lehetett hallani. Egy szolgalegény vágtatott lovon a harmadik faluba, az orvosért. Amikor elkészültek az asszonyok, Bednárik András kiparancsolta őket a szobából. Egyedül maradt a fiával. „Miért nem szólsz?" Fölébe hajolt. Nehéz görcsös kezével végigsimított a homlokán. „Mily hideg a homlokod." Az élet, amely eddig olyan bonyolult volt, hirtelen leegyszerűsödött. Ezer arca volt, de most csak egy arca lett. A fia arca. A lovat látta maga előtt. Patkóival szikrát vert a sötétben. „Gyorsabban! Gyorsabban!" Két helyen szeretett volna egyszerre lenni. Itt a fiánál és a ló hátán, hogy hajtsa, kegyetlenül hajtsa, hogy minél előbb itt legyen az orvos. „Addigra talán el kellene küldeni Éliás anyóért?" Nem. Amióta úgy kötözte be a Hanula Gyuszó lábát, amikor megvágta magát fejszével, hogy utána le kellett vágni a lábát a kórházban, azóta nem hívta már senki sem emberhez. Felkelt, ide-oda járt. A kezét összeszorította 100