Bányai Pál: Fakó földek

Nevettek a legények. „De azért egy kupicával megiszik?" „Akár kettővel is." Megtörülte száját a keze fejével, aztán egy kortyantásra kihajtotta az odanyújtott poharat. „Csak módjával legények." — mondta azután és elment. Hamu szorosan a lába mellett haladt. „A botomat akarta megvenni. Még mii nem? Nincs annyi pénz ezen a világon, amennyiért odaadnám . . . Úgy-e Hamu? . . így beszélt sokáig a kutyához. Az hallgatta. Ha időről-időire abbahagyta gazdája a beszédet, meglökte az orrával, mintha azt mondaná: Mesélj még. A botját akarta megvenni. Taknyos! Valamikor fiatal korában híres faragó volt, a tiszt urak mind nála faragtattak botot. Káplár is lett érte. De aztán valahogy nem faragcsált már. Akkor vette megint kezébe a kést, amikor a felesége meghalt. Negyven évig élt az aszszonntyal békességben-háborúságban. Ha ki nyújtotta azelőtt a karját, mindig az asszonyba ütközött, de most csak a semmit érintette. Nagyon elhagyatott volt akkoriban. Még Hamuhoz sem volt kedve. Pedig folyton ott lábatlankodott körülötte, nedves hideg orrá: belebele tólta a tenyerébe. Vigasztalni akarta. De ő csak szelíden eltolta magától: Eriggy hű jószág az asszonyt úgy sem tudod pótolni. És egy nap, amikor különösen szomorú volt, megint elővette a kést és önfeledten faragcsálni kezdett. Nehezen jártl a keze, de lassanként 94