Bányai Pál: Fakó földek

visszaszállt belé a régi fürgeség és egyszerre csak életre kelt az asszony a fából. Ünneplőjében, amelyikben a templomba járt. Még szoknyáján a ráncokat is látni lehetett.. Aztán mégegyszer kifaragta az asszonyt. De most már hétköiznapi ruhájában, a babos kendővel a fején. És ettől a munkától aztán elmúlt a szomorúsága. Az asszony után egy botot faragott. Az egész Passió rajta volt. Krisztus urunk kínszenvedése gyönyörűségesen. És ezt a botot akarta tőle a taknyosi Miskó megvenni. Már más is szerette volna. Valami városi úrféle. De bizony azt mondta neki, hogy: Csináljon magának az úr! . . . Kunyhója már megtelt faragásokkal. De senkinek sem mutatta őket. Ami a lelkéből fakadt az embernek, azt ne tegye közprédára. Hamu, az láthatta. El is nézte, hogyan faragcsált. Amikor aztán elkészült a munkával, felkelt Hamu a helyéről, nyújtózkodott, megszagolta, amit gazdája csinált és a farka ide-oda járt örömében. Hű jóisizág. Hisz senkije sem volt.'Csak faragásai, meg ez a kutya. A múltkor nyúlat fogott Hamu az erdőben. Dehogy evett volna belőle! Hazahozta, oda rakta a lábai elé, aztán a hátára ffkiidí, hogy megvakarja a hasát . . . „No, gyere vénség" Hamu odadörzsölte fejét gazdája nadrágjához. Sebó megsimogatta. „öregek vagyunk mi már mind a ketten." Mialatt keresztül-kasul járta a falut, így gondolkozott a maga életéről és így beszélt Hamuhoz. 95