Bányai Pál: Fakó földek
amikor látta, hogy Márisának nem tetszik a kézmozgása, hát abbahagyta. „íMég tréfálni sem tréfálhat az ember." „Van magának kivel tréfálnia." „Volna, ha lehetne, de tilos a bemenet." A felesége nagy hasára mutatott egy fejmozdulattal. „Abban is maga a hibás." Lassan besötétedett. A kocsmáros szolgálója meggyújtotta a petróleumlámpásokat. Bogarak ütődtek neki nagy zummogással a lápásoknak. A levegő forró volt. A lámpások körül sárga fény udvarok képződtek. Az udvar szélén belevesztek a párok a sötétségbe. Csak a mozgásukat lehetett érezni. Valószinűtlenek lettek az egyes arcok. Egy hajfürtöt, egy homlokot, egy nevetést, felcsillanó fogakat, egy kortyoló torkot, egy poharat tartó inas kezet lehetett felvillanva látni, öszszeolvadt minden. Mint holmi mennyezet borult rá a lárma a tömegre. Kari megint ott állt a kerítésnél. Kemény volt a hasa, mert időíközben jóllakott otthon, a cigánysoron. Valamivel odébb tőle Bednárik Miskó támaszkodott neki rosszkedvűen a kerítésnek. Azon gondolkozott, hogy haza menjen-e. Kedvesével, Furgyik Elénával összeveszett. Hazament a lány sírva. Várta, hogy viszsza jöjjön, de bizony tnem jött. Elmenjen utána? Ne menjein? Határozatlanul váltogatta a lábát. Kiköpött dühösen. De nemcsak Eléna, apja miatt is rossz kedve volt. Vén zsugori! A minap meglátott egy szép bőrkabátot a vá82