Bányai Pál: Fakó földek

lénni. Most, hogy közel volt a földhöz, megint jelentkezett ez a vágy. Hosisizú ideig el tudta nézni a parasztokat munka közben. Különösen reggel, amikor ő is elindult kosarával a kenyere után. A földek mellett vitt el útja. Már zöldéit a vetés. Zsenge volt és érzékeny, mint a növendék leánykákon a sarjúhaj. Lehajoltak a parasztok, vizsgálgatták a szálakat, hogy erősek-e, földet vettek a kezükbe, széjjelmorzsolták ujjaik között, azt nézték, hogy milyen nedves a talaj. Egyszerűen és áhítattal tették ezt. Mozdulatukban benne volt az első ember teremtő kedve és benne volt megadása is a természet magasságos ereje előtt. Majd a nap ellenében leellenzett szemmel az eget fürkészték. A színéből, a felhők formájából és járásából az időjárásra következtettek. A levegőt szagolták, a madarak röptét figyelték, a bogarak nyüzsgését, a levelek színét — mert más volt a dolgok arca eső előtt és más, ha száraz idő volt kilátásban. Az áprilisi esőzések nedvességgel töltötték meg a földet, napra volt most szüksége mindennek. Olyan volt a parasztok arca, mint a tengerészeké, akik vizsgálják a tengert, életet ád-e, vagy halált hoz, A májusi nap lesütött rájuk, körvonalaik belevesztek a nagy ragyogásba. És amikor dolgozni kezdtek, mintha nagy forgásban eggyé válnának a földdel, a mindenséggel. Látta keserves kínlódásukat, érezte izzadságuk szagát, tudott ezer bajukról, mégis cserélt volna velük. 74