Bányai Pál: Fakó földek

Egy nap azt mondta Márisároak: „Nagyon takarékoskodni fogunk, földet sze­retnék venni." „No hisz, ha addig kellene várnunk, amíg összespórolunk annyit, nagyon megöregedhet­nénk." „Sorsjegyet is veszünk. Talán szerencsénk lesz." „Mindig olyan voltál, hogy nem elégedtél meg azzal, amid volt. Miért vagy ilyen?!" „Már ilyen vagyok . . . Te, milyen szép is volna, ha a magunk földjén dolgozhatnánk." „Olyan most a szemed, mint a Grenyo fele­ségéé, mielőtt felakasztotta magát. Olyan* nagy és fénylő. Bolond vagy te, Juro." „Hát nem érted, hogy valami biztosat sze­retnék a lábam alatt érezni?! Olyan vagyok, mint a csiga, aki hátán hordja a házát. Mindig ilyen voltam." „Hát a föld biztos? Elvihetik a bankos urak, az adókivetők. Semmi sem biztos ma! Csak maradj meg a kosaras mesterségednél, legalább megélünk." „Nem lehet veled beszélni, mert nem látsz túl az orrodon. Ügy szeretnél élni, hogy min­den óráját az életednek megfoghasd a kezed­del." Ingerülten otthagyta az asszonyt. Márisa lehajtott fejjel meredt maga elé. Hisz szép volt az, amit a férje akart, de vissza kellett őt tartani, mert nem ismert mértéket. Egyszercsak jelentkezett benne valami nyug­talanság és akkor úgy járkált, mint holmi holdkóros. Mégis napokig gondolkozott azon, 75

Next

/
Thumbnails
Contents