Bányai Pál: Fakó földek

egy-két órát a kertben. És ez a munka örömmel töltötte el. A nap sütött, a teste megizzadt, a kezén, amely megfinomodott a munkátlanságtól, hólyagok képződtek, a háta is fájt, de valami különös boldogságot érzett. Talán gyerekkorában volt utoljára ilyen boldog. Arra gondolt, hogy talán nem isi a szegénység a legborzasztóbb, valami egész más az, ami torzzá és elviselhetetlenné tette az életét. Eddigi életéből hiányzott az öröm tiszta kedve, amit tett, úgy tette, mintha taposómalomban kergő jószág lenne, mindig érezte a korlátokat és mindig érezte a kényszert. Márisát is egész más szemekkel nézte. A szerelem egész rövid ideig tartó idejét kivéve nem igen látott benne embert. Bútor volt.. Ágyba és főzéshez való bútor. Használta, mert hisz azért is vette feleségül. Szerette, mert megszokta. Ha az arcát nézte, akkor csak felületet látott, anynyira tudatába ment minden vonása. Valamelyik nap az asztalnál ültek, felpillantott és meglátta az asszony arcát. Csak akkor jött tudatára annak, hogy mennyire megváltozott az asszony. A szeme körül szarkalábak látszottak, a homlokán ráncok, beleírta betűit az élet. Eszébe jutott, hogy valamikor hogyan szerette sima tiszta bő

;rét, szerelmes korában olyan jó érzés volt, ha arcát megsimogathatta. Mintha valami finom selyemhez ért volna a keze. „Sokat dolgozol Márisa." Az asszony meglepetten felnézett, kissé előreugró homlokából hátrasimította barna haját. „Még sohasem mondtad ezt nékem." „Nem értem rá ilyesmit mondani." 41