Bányai Pál: Fakó földek

Zavart érzett. Nem akarta mutatni az aszszony előtt, inkább kiment a szobából. Az aszszony utána nézett és mosolygott. A házasélet nyolc esztendeje lecsendesítette vérüket, de mostanában megint a régi nagy vággyal közeledtek egymáshoz. Egy éjszakán megint csoda lett az asszony teste. Azelőtt, ha valamilyen jelentéktelen dolog elmondásához kezdett az asszony, neki jelentékeny volt, mert kikívánkozott belőle, leintette a férfi: Hagyjál békén badarságaiddal, fáradt vagyok! — A sokszori visszautasítás bizalmatlanná tette az asszonyt, a nagyobb dolgokat sem mondta el, mert nem akarta, hogy a férfi visszautasítsa újból. Amikor csak tehette hasonló módon fi* zetett vissza. Ha a férfi akart neki elmondani valamit, ő mondott olyat, ami megakasztotta benne a beszédet. Most újból felfedezték a két ember közötti szó varázslatos erejét. Meghallgatták egymást, gondolatokat cseréltek. Néha meglepetve egymásra néztek, mert új, vagy rég elfelejtett vonásokat fedeztek fel egymásban. Sesztáknak, aki azelőtt komor volt, megjött a legénykori tréfáló kedve. Márisa nagyokat kacagott tréfáin. „Megfiatalodtunk, asszony." — mondta egy alkalommal Seszták. „Nem fiatalodtunk meg, csak az életünk lett szebb." Néha esténként látogatóba mentek, vagy hozzájuk jöttek látogatók. Nem érezték nyűgnek az életet, örülni tudtak neki. Egy este azt mondta Márisa: „Mégis jó volt, hogy eljöttél ide bosnyák42