Bányai Pál: Fakó földek

egy eleven borjút felvitt a hegyre és olyan nagy harag élt a szívében az urak ellen, mint valamikor Jánosikéban. Néha úgy érezte Seszták, hogy mindig itt élt a falubain. Eddigi élete a homályba kezdett veszni, alig emlékezett vissza a gyárra, a gépek zajára, munkási voltára. És mindaz a lázadás, amelyet munkás^korában érzett, messze volt tőle nagyon. Elégedett volt. Uj foglalkozásából megélt és ez volt minden, amit az élettől akart. Azelőtt, szabad idejét avval töltötte el, hogy gyűlésekre járt, a forradalomról vitatkozott, a kocsmába járt és gyakran berúgott. Néha kiment a szabadba. De a fák, a felhők, a madarak és virágok semmit sem mondtak neki. Itt aztán felfedezte a természetet. Körülötte minden a tavaszról énekelt. A levegő tele volt színekkel, szagokkal, hangokkal. Felmászott a hegytetőre és onnét nézte a falut. Felülről a földek olyanok voltak, mint a széjjelszórtan legelésző színes juhocskák. Már zöldéit minden. Lehajolt és nézte a földet a lábai alatt, szinte hallotta a zsomgtíst belsejében. A föld megújhodott. Megújhodott az élet. Maga köré nézett. Mintha mozgott volna a hegy. Összeölelkezett a nappal és bolond táncot járt örömében. Ügy érezte, hogy eddig vak volt, csak most jött tudatára annak, hogy láthatott a szemével. Az embereket is egész másként Ítélte meg, mint azelőtt. Ha régebben valakivel beszélt, mingyárt arra fordította szavát, hogy rossz a világ bereindezése és meg kell változtatni. Ha valaki egyetértett vele, azt szerette, ha ellen27