Bányai Pál: Fakó földek

hesse Marának, liogy érezhesse nagy, meleg, asszonyi tehén-testét. Bednárik András rajtakapta. Kegyetlenül elverte. „Hát azért vettelek magamhoz, hogy engem, édes gazdádat meglopj?! Te falu csúfja! Pusztultál volna el inkább avval a Ľemmireseinjó nyomorult anyáddal együtt!" De erősen parancsolt a vér, nem tudott már Licskó meglenni Mara nélkül. Megint csak lopott. Hiába verte el újból Bednárik András. A nyár megáldott mindent és nőttek a füvek, a völés, a napok is. De akármilyen hoszszúak is voltak a napok, Licskó sosem unatkozott. Reggel hét órakor kiállt a Bednárik-ház elé, belefújt trombitájába és az udvarokból kifordultak a tehenek s csipás, fénylő szemükkel ránéztek Licskóra és elindultak a legelő felé. Egyik-másik tehén hozzádörgöl őidzött fehér nyálas orrával, mintha üdvözölte volna. A legelőn már felszáradt a harmat, a fű zöld volt és leves, nagyokat haraptak belőle a marhák. Tele volt a levegő hangokkal. Tehénszájak őrlő zajával, bőgésekkel, borjúnyafogásokkal, néha elordította magát a feketeszájú bika is. A tücskök csiripeltek. A legyek zümmögtek. Ezer élet szólt ezer hangon. Boldog volt Licskó. Szélesen kiállott, néha rászólt valamelyik marhára, néha oldalba vágta kajmós botjával. A csorda megértette őt és ő megértette a csordát. A marhák beszélni tudnak, örülni, panaszkodni, szeretni. De akárki nem értette meg szavukat, buta, bőígő bar126