Bányai Pál: Fakó földek

mokat látott csak bennük, egyiket a másiktól meg sem tudta volna különböztetni. Pedig mindiegyik más volt arcban és szokásban és mozdulatban. Licskó mindegyik marháját ismerte, a nevén szólította, első pillantásra észrevette, ha valami baja volt, meg is vigasztalta. Olyan volt, mint a jó tanító a gyerekekhez, az iskolában. A feketeszájú bikát különösen szerette. Eljátszadozott vele, mintha pajtása lett volna. „Felhő, te!" Ingerelte. Fűszállal az orrát piszkálta. Egy ideig tűrte a bika, de aztán, mintha dühös lenne, megkergette Licskót, meg is lökdöste hegyes szarvával, de csak gyengén, hogy ne fájjon. Licskó átölelte a bika nyakát és> tisztán kacagott, mint a gondtalan gyerek. Zavaros szeme is tiszta le.tt ilyenkor. Seszták is gyakran elnézte, hogyan játszik Licskó. Néha beszédbe is keveredett vele. De nehéz volt vele beszélni, mert Licskó mindenkivel szemben bizalmatlan volt és csak egyhangxí feleleteket adott. Ha Licskóval beszélt, mindig az volt a benyomása, hogy valami életre nem kelt dologgal áll szemben. Valami hiányzott belőle, ami ott volt a többi emberben ési emberré tette őket. Csak néha vett észre a szemében valami csillogást, ami emberi volt és állati is egyúttal, amikor a természetet nézte. „Maga bosnyák, úgy-e?" — kérdezte tőle egyszer Licskó. „Miért?" „Szép fésűt szeretnék venni." 127