Bányai Pál: Fakó földek

„Hát ez kellene néked, Ferjencsik? No megállj, csak gyere el hozzám lovat kérni szántáshoz, majd az orrod alá dörgölöm én még Jánosiikot!" Odaát csend lett. Mintha gondolkoztak volna valamin a beszélgetők. A csend elálmosította Bencsiket. Ügy volt, mint minden öreg ember, nagyon eleven tudott lenni, de aztán egyszerre csak minden külső ok nélkül elfáradt és aludni szeretett volna. Hirtelen felriadt. Megint a bosnyák hangját hallotta. Már nem okozott neki örömet a hallgatózás. Felállt, csontjai ropogtak. A hátába belenyilait a fájdalom. Ez még dühösebbé tette. Bement. Mintha fából lett volna a lába, úgy húzta maga után. „Bitang komministák, majd én megmutatom néktek!" Rákiáltott a feleségére, aki ijedten és kicsinyen ugrott fel hangjára egy székről: „Melegítettél téglát?" „Jaj melegítettem." Ki lehetett érezni hangjából, hogy egész élete csak abból állott, hogy szolgálatára volt ennek a rengeteg testű embernek. Benicsik Gábor egész éjjel nyugtalanul forgolódott az ágyán. Néha elaludt és ilyenkor Jánosikot látta maga előtt. Olyan arca volt, mint annak az átkozott bosnyáknak és folyton azt mondta neki: Vesizek tőled és adok a szegénlyeknek . . . Arra ébredt fel, hogy lecsúszott a ruha a forró tégláról és a tégla égette a testét. Akkorát ordított, hogy a felesége úgy ug119