Bányai Pál: Fakó földek

És dolgozni hogyan tudott! Csak úgy fogyott keze alatt a munka. „Sudár jegenyefám!" Az ajtón bedugta fejét a gazdasszonya. Várt néhány pillanatig, avval számított, hogy elküldi a gazda, de amikor az nem szólt semmit, odajött az ágyhoz. Megigazította a párnákat a beteg feje alatt. Kezével az arcához ért. „Milyen hideg az arca." „Itt lehetne már az orvos." „Hisz egy órája isincs, hogy Ferkó elvágtatott érte." „Milyen lassan múlik az idő ..." „Miért nem sírsz, te ember?" A férfi felkapta a fejét. Gőg és visszautasítás volt ebben a mozdulatban. „Azt mondják, hogy akkor sem sírtál, amikor a feleséged meghalt." A férfi szája kinyílott, mintha mondani akarna valamit. „Azt is mondták, hogy szeretted . . . Mondd, van még valami a vagyonon kívül, amit te szeretni tudnál?" „Asszonybeszéd!" „Maholnap már tíz éve, hogy a szeretőd vagyok és még nem voľt jó szavad hozzám ... A fiadhoz sem volt soha jó szavad . . ." „Majd mint egy rongyot fogom körülhordozni a szívemet. Itt van Bednárik András szíve. Nézzétek! Sírni isi tudok. Kövér könnyeket potyogtatni, mint a sirató vénasszonyok a temetésen. Hát ez kéne?!" 105