Mártonvölgyi László: Emlékek földjén (Nitra : A Híd, 1941)

Katica esküvője

— Más vidék, más lányok! — s erre gondolt a két öreg is. Az apa s a leendő após. Csak Katica maradt hajthatatlan. — Hűséget esküdtünk egymásnak — válaszolt a vágvölgyi lovagnak — s tudom, hogy Miklós betartja igéretét. Még sohasem szegte meg szavát! — A szomszéd várurat tehát még jobban égette, forralta a szenvedély. Forró fejjel kellett megállapítania, hogy minden eddigi gonosz kísérlete csődöt mondott; hiába tartotta vissza Miklós leveleit, hiába záratta vártömlöcbe futárait, Katica esküjét semmi se tudta megtörni. Hej pedig mennyi levelet és mennyi üzenetet tartott vissza! Mennyi szerelmes írást s mennyi virágos szót! Kijátszotta tehát utolsó kártyáját. Hamis futárt küldetett Tapolcsány várába Miklós halálhírével. Ez volt az egyetlen futár, aki eljutott Katica színe elé. Bárcsak ne jutott volna! Katica sápadtan hallgatta meg a futár szavait, szivéhez kapott és hang nélkül zuhant a szoba padlójára. Miklós ezalatt a határszélen nyugtalanul várta szerelmese válaszát. Égy levelére, egy üzenetére sem kapott feleletet. Mialatt társai a csata fáradalmait pihenték ki, Miklós álmatlan éjszakákon áttünődött. Hűtlen lett volna hozzá Katica? Lehetetlen. Hisz érzi, hogy a csatában valamilyen titkos kéz védi, golyó és gyilkos csapások egyaránt elkerülik. Vagy valami baj történt volna Katicával? Nyugtalanság vett erőt Miklós lelkén, riasztó balsejtelem. Lóra kapott és éjjel — nappal vágtatva jutott el a Nyitravölgybe. Csend pihent a táj felett, mikor Podhrágy alá ért, csak az erdők felett csilingelt egy vékonyhangú harang. Miklós szívét szörnyű érzés szállta meg. Csak nem Tapolcsány felől szól a lélekharang? Megsarkantyúzta lovát és éppen időre érkezett: Katica temetésére. Alabástrom fehéren feküdt Katica a koporsóban fehér menyasszonyi ruhájában. Oly örömmel szőtte, oly repeső lélekkel készítgette, s a ravatalon viselte először és utoljára. Szomorú vonásain kiütközött a titkos fájdalom, melyet hallgatagon viselt, melyet kifelé nem árult el, de mely befelé élete fonalát szakította meg. A szomszéd várból ugyanekkor eltűnt a várúr. Senki sem tudta merre, senki sem — 74 —