Mártonvölgyi László: Emlékek földjén (Nitra : A Híd, 1941)

Jungfrausprung

je felé nyújtotta kezét, de hirtelen megborzadt: megmentője labanc-uniformist viselt. — Hogy megmentettél, köszönöm, — felelte Heléne, — harcoshoz méltó cselekedet volt. Talán szerelmes szép szavaid sem hagytak hidegen. De egyet jegyezz meg levente: „Rákóczi angyala" sohasem hagyja ott a szűzmáriás lobogót! Vagy velem jősz a kuruc lobogók alá, vagy búcsúznunk kell... — Heléne — könyörgött a labanc dalia — katona nem szegheti meg esküjét... — Esküdet? — szólt megvetőleg Heléne, akibe kezdett visszatérni az erő — Hát lehet Isten nevével megpecsételni a becstelenséget, a jogíiprást, a császári gyalázatot ? Levente, az én ereimben nem folyik honi vér, — mint a többi nyitrai harcoséban, még csak szülőföldemért sem küzdök, mint ők, — mégis a fejedelem táborába vitt az igazság. Apámat hagytam oda az igazságért levente, s te nem tudod a gyalázatot otthagyni — értem ? — Heléne, — szólalt meg most a férfi keményen — elfelejted, hogy a foglyom vagy! — Foglyod vagyok? — riadt fel Heléne. Gyors mozdulattal mellbe lökte a labancot, felkapott lovára s máris vágtatott vele a platós hegyoldalon. — „Rákóczi angyala" csak egynek foglya — kiáltotta vissza nyergéből — Rákóczi igazának ... A labanc vérbenforgó szemekkel kapott fel a másik lóra és vette űzőbe a kuruchajadont, akit szerencsecsillaga akkor ragadott ki kezéből, amikor már a macáénak hitte. Vad hajsza keletkezett erdőkön, mezős tisztáson, vízmosásokon át. Heléne haja kibomlott és vadul lobogtatta a szél. Ádáz menekülése közben érezte, hogy sebe felszakadt s vére megindult. Ereje gyors iramban lanyhúlt, nem is volt ura a kantárnak, csak a lova vitte tova, mögötte pedig az erdőben — egyre közelebbről hallatszott a labanc elkeseredett átkozódása és .kiáltozása . .. Isten segíts! — fohászkodott Heléne, s íme lova a kis tisztás peremén megtorpant. Ismerős volt talán a — 18 —