Mártonvölgyi László: Emlékek földjén (Nitra : A Híd, 1941)

Az ujvári vérpad

hogy mit tettem. Higyjék el kelmedék, csak most látom igazánban. De mindent jóra fordítok ! ígérem, hogy viszszatérek a fejedelem hanyatló zászlai alá! Csak fogadjanak vissza maguk közé ! — Mély csend következett. A reszkető Ocskay László kérőén nézett öccsére, Ocskay Sándorra. Annak azonban arcizma sem rezdült. Bátyja szavaira nem is válaszolt ... — Mi lett belőled Ocskay László? — törte meg a csendet Csajághy János — Nemcsak hitvány áruló vagy, aki sárba tapostad esküdet — de nincs már benned meg a kuruclélek szikrája sem! Kegyelemért könyörögsz, fűt-fát ígérsz — csakhogy megmentsd nyomorult irhádat ? Aki egyszer galádságot követett el — nincs annak többé se becsülete, se hitele a kurucok előtt. Ocskay László várd be bíráid ítéletét... A bírák mégsem Ítélték karóbahúzásra, öccsére voltak tekintettel, aki sohasem hagyta el Rákóczi lobogóját s aki oly magyar módon viselkedett saját vérével szemben. Az ő csaiádi nevére való tekintettel enyhítették az índítványt pallos általi halálra. „írjatok furérok, írjad sereg diák, Vérveres tentával a nagy szentenciát: Világ példájára j ej e elüttessék, Várnak bástyájára karóra tűzessék. Hadd lássák mindenek — a lator hogy j ára, Ki megszegvén hitit — támadt hazájára " Másnap hajnalban nagy sürgés-forgás volt a bástyán, vérpadot készített Újvár az árulónak. Vörös posztó takarta a deszka dobogót — kísértetiesen festett a hajnal ráhulló vörös sugaraiban. A padló közepén állott a tőke. „S mikor rézdohot megülték az vártán, Mikoron az sipot megfújták az bástyán

} Mikor a piacon álltak mind fegyverben, — Kihozták Ocskay t vasakkal terhelten..." Ocskay László már nem volt az, aki tegnap. Nem könyörgött s nem kért kegyelmet. Fellobbant benne a régi kurucvezér büszkesége — egyenes fővel, sudáran ment a — 201 —