Mártonvölgyi László: Emlékek földjén (Nitra : A Híd, 1941)

Az Isten lábanyoma

útja Zsérére visz. A Zsibrica sziklalapja tisztán és érin­tetlenül őrzi azt a nagy mélyedést, mely a Teremtő lé­pését takarja. így hívják ma is Zsérén: Isten nyoma. A sok apró lyuk (mellette) az angyalok topánjait jelzi. Tá­volabb, ahol az ördög ült le, jól látható a mélyedés, ezt a falu „Ördögfarának" nevezi s a kőlapon még az ördög farkának sziklába vésődő vonalát is ki lehet venni. Az Isten másik lábanyomát a szemben levő zöl­desparti tető őrzi. Itt persze csak az Isten lábanyoma található meg a vadászlénia mellett, hiszen az Úr itt már nem pihent — a nyom ép a tovaindulását jelzi. Nern jelzi semmi az angyalok topánjait sem, akik itt már re­pülve követték tovább az Urat, sem az ördög farkát, aki csak távolról — settenkedett az Isten nyomában. A zsibricai Istennyoma ma a szomjas pásztorok víztartálya. A Zsibrica nyergén nincsen kút, sem forrás — a Remst*­kút is csak ott lenn — a hegy tövén ontja vizét. De nem baj, hisz a zsibricai sziklamélyedésben mindig van víz. Hogy miért esik erre annyi eső? — annak is meg van a maga története. Nem mindig esett erre ennyi, rend­szertelen és káros eső. Annak idején, amikor ott lenn a kútnál Szakállas András remetéskedett — csak akkor esett eső, amikor azt a serkedő vetés megkívánta. Sza­kállas András az elefánti kolostorból jött Zsérére remc­téskedni, mert oda híre jutott, hogy a Zsibricán valaha az Isten járt s a rerneták mindig kedvelték a szeníhagyományú helyeket. Az Isten meg is jutalmazta. Ha valamiért könyörgött az égnek — úgy azt meg is adta. Ha a vetés esőre szomjúzott, elballagott a bíró Szakállas Andráshoz, hogy imádkozzék esőért. Jött is az eső — és csak akkor jött, mikor érte Szakál­las András imádkozott. Virult a határ, amíg Szakállas András élt. Bezzeg másként fordultak a dolgok, mikor halála után egy kóbor lengyel barát, Péter került a re­mstekúthoz! A zséreiek még csak meg sem kérhették semmire, hisz magyarul nem értett, mindenre azt vála­szolta: tak... tak... Kell a csudának ilyen remete! — prüszköltek a jó palócok Tak Péterre, s mikor aztán a barát hírbe jött egy Ancsa nevü leányzóval : elhatároz­ták, hogy rádöntik a barátra a remetelakot. Tak Péter — 117 —

Next

/
Thumbnails
Contents