Mártonvölgyi László: Emlékek földjén (Nitra : A Híd, 1941)

Az utolsó fehérbarát

»hittel temettek el, hogy álmukat nem fogja zavarni soha senki? Elmúlt a nyár, átsuhant az ősz és szorongó, idegtépő várakozással köszöntött be a tél, mely a fehér pálosklastrom köré még fehérebb takarót vont. Az egyik fakó reggelen aztán beköszöntött a vég. András prior arra kérte a fehérbarátokat, hogy maradjanak ebéd után a refektóriumban. Mindenki tudta, miért: mégis könnybe lábadtak a szemek, amikor a prior csukló hangon olvasta fel a császári irat első mondatát: „Jónak látjuk a pálos rendet összes tartományainkban eltörölni..." Tavasszal aztán megjelentek az öreg batárok. Kocsik gördültek ki az öreg kolostori kapun s a pálosok szétszéledtek. Ki északnak, ki délnek, hogy soha az életben ne léphessék már át kedves kolostoruk küszöbét. Fenn a toronyban pedig utoljára csengett a kolostor kis harangja, mely az ország minden tája felé szétfutó szerzeteseket búcsúztatta... De nem mindnyájukat. Ferdinánd, az öreg barát szintén engedelmeskedett a fellebbvalói parancsnak, de a kolostortól képtelen volt távozni. Hisz egy emberöltő tiszta szerzetesi öröme fűzte ehhez a tájhoz s az öreg nyitrai dombvidékhez! A császári biztos birtokába vehette a kolostort, de nem a közeli elhagyott tisztást, nem az éltető szamócát s a gyógyító napsugarat! Az utolsó fehérbarát elvonult egy tisztásra, mely párszáz méterrel a kolostor mögött, a sötét erdők mélyén húzódott meg. A tisztáson keresztül folydogált az erdő csermelye, egyik oldalról akác, másfelől illatos borókafenyő szegte s felső sarkában mintha az Isten azért teremtett volna egy kis mélyedést, hogy Ferdinánd barát reszkető kezével föléje tákolhassa rozoga kalyibáját. Keresztet is ácsolt össze nyírfatörzsből s felállította a remetelak elé. Itt imádkozott az alkonyat csendjében, itt merengett a fehér klastromról, melynek falai ott állanak tőle csupán néhány száz méternyire s mégis elérhetetlen messzeségben. Csakhamar tudomást szereztek az utolsó fehérbarát önkéntes számkivetéséről a falvak népei is. Eljárogattak hozzá az erdei tisztás vityillójába s Ferdinánd szabad perceit ugyanúgy kedvelt hívei között tölthette, mint akkor, a régi szép időkben, amikor még a kolostor falai — 83 —