Csanda Sándor: Első nemzedék

A líra - Vozári Dezső

unióban élő magyar kommunista írókhoz. 1964 elején a moszkvai Lenin Könyvtárban bukkantam rá egy riportjára, amelyben megírja emigrálásának kalandos körülményeit Chamberlain ásított, vagy búcsú szülőhazámtól címen (Új Hang, 1940. 9. sz. 6—9.). 1945 augusztusától Pesten élt, évekig a Magyar Távirati Iroda külföldi tudósítója volt, később pedig a Népszava szerkesztője. Vozári Dezső költészete az első Csehszlovák Köztársaság magyar lírájában főként művészi igényességével, formaművészetével tűnik ki. Akkoriban azt állították Vozári formaművészetéről, hogy hasonló szerepet tölt be irodalmi életünkben, mint Kosztolányi művészete Magyarországon. Szalatnai Rezső írja 1936-ban a Szlovenszkói magyar líra című tanulmányában: Vozári merőben különbözik Győrytől és Mécstől is, nincs meg benne a kisebbségi sorstudatnak az a sajátos tartalma, mint Győryben, nincs vallási révülete, mint a neokatolikus poézishez programban oly teljesen csatlakozó Mécsnek, sem szocialista pátosza és gáttörő lendülete, mint Forbáthnak és Földesnek. Vozári tipikus városi költő, urbánus lény, a Horatius fajtájából való és hedonista is, mint a kétezer éves római poéta . . . A Vozári-költészet nem program szerint járó, hanem emberi sorsszerűségek szerint tájékozódó: mélyszínű, finom stilizáltsággal feltűnő líra. Vozári lírájára kétségkívül hatottak a Nyugat-nemzedék legkiforrottabb költői, de a bohém kalandokat, a külvárosok életét megelevenítő költeményeinek csavargó szelleme nemegyszer Villont is idézi. A szociális lelkiismeret, de a városi polgárság kiábrándultsága és dekadenciája is tükröződik a legismertebb kötetét, a Szebb a szirénái bevezető ars poeticájában: Vergilius fegyvert és hőst dicsért még, Petőfit zord honszerelem gyötörte, Petrarca Lauráról faragott verset, dicsérve báját és haját, a lengét. De elpihentek már a nagy szavak ma, érve lehulltak, mint az őszi körte, és nem látok se hőst, se Laura nincsen. Látok sóskiflit, önborotva-pengét, 71