Csanda Sándor: Első nemzedék

A kritika,publicisztika és az irodalomtudomány képviselői - Fábry Zoltán

lehetek, akinek jövőjét az „ihlet óráin" gyanítom; formálom azt is, amivé ti válhattok — azt munkálom én ki: azt próbálom létre idézni, azt a tényt, aki még csak anyag bennetek s halvány akarat, akire vágytok, amikor sürgetve mondjátok: költő, előzd meg korodat! A költő: névadó. Úgy és olyan értelemben, ahogy Konfucius mondotta: A világot rendbe lehet hozni, ha eltaláljuk a dolgok nevét. Ady, a nagy magányos mély zárottsága az imperializmus, a világháborúk korában megtalálta az ember helyét és nevét. Formulája, ember az embertelenségben: történelmi névadás volt. Egyszeri: felülmúlhatatlan, feledhetetlen és végérvényes. Vallom: e névadás nélkül vak, süket és néma maradtam volna. Amikor rádöbbentem, ráeszméltem kinyilatkoztató, összegező értelmére, az lett az a varázsige, mely látóvá, hallóvá és beszélővé tett: a vox humana elkötelezettjévé. Adynak, a névadó költőnek köszönhetek mindent. A csehszlovákiai magyar irodalom klasszikusa, a „stószi remete", Fábry Zoltán 1963-ban, az Antisematizmus című tanulmányában írta ezeket a sorokat. Az idézetből az is kitűnik, hogy alkotó tevékenysége költői indíttatású és erősen lírai jellegű volt. Kísérletező lírikusainkra gondolva azt is megállapíthatnánk: ő volt a legjobb csehszlovákiai magyar költő. Igaz, esszét írt, ami a huszadik század kedvelt, reprezentáns műfaja, s nála elsősorban a költészethez kapcsolódott. Az esszé személyes vallomás. Nemcsak a gondolatot közli, hanem a gondolkodó érzelmi magatartását, egyéniségét is megmutatja, és éppen az utóbbiban van jelentőségének, népszerűségének magyarázata: a sok változást, csalódást megért olvasó az író egyéni magatartására, személyiségére is kíváncsi, hogy hihetőnek, hitelesnek tarthassa, amit mond. Fábry neve már az induláskor, a húszas évek elején feltűnik a csehszlovákiai magyar irodalomban. Kopottas kis stószi kúriában született 1897-ben, itt is halt meg 1970-ben. Polgári környezetben 278