Csanda Sándor: Első nemzedék

A líra - Ölvedi László

Cicomás nagy vásáros bódé, Veri a dobot a bohócsereg. Heje-huja — és a könnyem Mégis pereg. Ki ad többet? Te, vagy ez, amaz? Csengő sárarany, kegyetlen nagyúr, Felül eddig is maradtál — És én alul. (Este a Duna-parton) A költő kifejezőeszközei közt a szinte állandóan használt szimbólumok és az allegória mellett megtaláljuk a magyar mítoszt is — főként a csodaszarvast, táltos lovat, a nemzeti múlt nagy személyiségeit emlegeti —, de az ókori görög és a középkori francia mondák anyagát is felhasználja. Sorsom című költeményében például a nagy francia hősköltemény legendás hősének, Roland-nak pózában kesereg a hátvédcsapat pusztulásán: Vérbíbor fátyolt sző a naplemente, Halvány ezüsttel vonja bé a hold. Élő csak egy van: kürtje felsikolt, Panaszát Roncevalles völgye visszazengte. Roland! Hiába szól a harsona, Hiába fúltuk oly lélekszakadva, Rá visszhang úgyse válaszol soha. A tragikus életszemlélet, a búsmagyarkodás elsősorban póz és szerepjátszás volt Ölvedi költészetében, s amint a befejező strófából kiderül, tetszeleg magának pesszimizmusával és keserű sorsával: Álarcban többé nem járok, letépem. Jó táltosom megest megnyergelem. Hív, szólít, vonz egy álomsejtelem — Valóra váltom, esküszöm, igérem . . . S hogy ezt a sorsot adtad énnekem, Forrón köszönöm néked, Istenem. 110