Csanda Sándor: Első nemzedék

A líra - Ölvedi László

Ölvedinek fiatalos nemzeti romantikától, csatában elesni vágyó vezér pózától izzó költészete nem teljesedhetett ki, lendületes, ígéretes kezdet után torzó maradt. Ellentmondó érzelmek és gondolatok is vannak benne: a vezérkedő hajlam mellett alázatosság, jófiúság és önemésztő gyötrődés is; saját lírájának fogyatékosságait is meglátja: Gondoltam, bennem ég a szikra, Örök tüze a végtelennek; Enyém a titka. Be hiszem most, be látom százszor, Hogy suta mind, bármit alkottam Egyszer vagy másszor. Gőgös vérem hiába lázad, Dőlt bálványok oltárára lép A szent áldozat. (Bálványt faragtam) Ölvedi költészetének fogadtatása a húszas években hasonló volt Mécs Lászlóéhoz: szerzői estjein maga szavalta verseit, s a hallgatóság rajongva ünnepelte. Ez a rendkívül i népszerűség azonban nem használt költői fejlődésének: lírájában eluralkodott a szónokiasság, a póz s bizonyos mértékű hatásvadászat is. Fábry Zoltán nem ok nélkül állapította meg: Végtelenül sajnálom, hogy bűnös, kerítő mentalitás ennyire lehetetlenné nyomoríthat egy biztató ígéretű tehetséget. Fábry egész kritikájában van azonban némi merevség és egyoldalúság, amikor nem elemzi a költő líráját, hanem egy előre meghatározott tételhez hasonlítja, mint pl. a következőkben: Ölvedi László költészetét, mint életének első élménye — népének tragédiája determinálta. Szomorú, tragikus élmény, de kiélése: a hurrámagyarok költészete. Papirosszavak életre kényszerítése. Hátranyúlás az élettelen, bűnös hősi romantikába, múltélősködésbe, elsüllyedt magyar frázisba. És íme: máris jönnek öregurak és fiatal vérbő szittyák, akik önképzőköri — és hordópolitikai — játékukhoz nagy heurékával megtalálták a tabut: „a szlovenszkói magyar irodalom tehetségét!" Ifjú, erős lángját 111