Csanda Sándor: Első nemzedék

A líra - Ölvedi László

Gyulára), Ölvedire is főként Ady költészete hatott. Az 1903-ban született költő Ady Endréről írt disszertációjával szerzett a húszas években doktorátust a budapesti egyetem bölcsészkarán. Már 1920-tól kezdve jelentek meg költeményei a csehszlovákiai, erdélyi, később pedig a budapesti lapokban és folyóiratokban. 1922-ben jelent meg első verseskötete: Valakit várunk, 1926-ban pedig az utolsó: A Múzsák címmel. Húszévesen érte el költői fejlődésének csúcsát, fiatalos lírai lendülete később megtört, publicista és diplomata lett; egy franciaországi munkásgyűlésen 1929-ben megsebesült, s alig 28 éves korában, Budapesten elhunyt. A költő mint főiskolás kezdettől fogva részt vett a szlovákiai magyar cser készmozgalomban. Balogh Edgárnak kezdetben barátja volt, később az ifjúsági mozgalom vezetésében a nemzeti konzervatívok támogatta ellenjelöltje. Ő volt az, aki legtovább követte nyomunkat, csak hogy visszafordítson, de mert áldozó kisebbségi életünkben egy percig sem osztozott, nem volt sem hitele, sem sikere ... — írja Balogh Hét próba című könyvében. A sarlósoknak ajánlotta Párizsból Az erdő fiai című költeményét, s megénekelte a regös diákokat is; a falujáró mozgalom dicsőítése mellett nacionalista irányba szerette volna terelni a Sarló-mozgalmat. Amikor Ölvedi véglegesen a politikai pályát választotta, megszakadt a sarlósokkal való kapcsolata. A politikai élet szövevényes, kanyargós ösvényeit járva később elfordult a lírától. Önként felhagyott a versírással, mint Utolsó versem című költeményében mondja. A magyar kormány megbízásából Berlinben, Párizsban, Brüsszelben, Londonban járt a kisebbségi kongresszusok egyik ifjúsági vezetőjeként. Ölvedi lírájának eszmeiségében három fő motívum tűnik fel: a hivatástudat, a nemzetiségi fájdalom, a katolikus humanizmus. E három alapvető motívum meghatározza költői egyéniségét is; vívódó, töprengő, céltudatos, romantikus, patetikus, vezéri hajlamú. Könnyből, verejtékből, vérből formálja meg költeményeit, amelyek hevesebben izzanak, mint Mécs László és Győry Dezső egykorú és hasonló tárgyú versei, de Ölvedi túláradó, sokat akaró és gyakran keveset, közhelyeket kifejező lírikus. Igaz, nacionalizmusa nem válik nemzeteket gyűlölő sovinizmussá, inkább tépelődő, fájdalmas bús magyarkodássá, és észreveszi a Horthy-világ úri Budapestjének ellentmondásait is: 109