Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

V. Vádlók és vádlottak. Ahogyan a kortársak látták

A legyőzöttek csoportjába tartozom újra: magyar vagyok. A legmélyebb megalázottság fokáról, nyelvfosztottan, szóbénítottan kiáltok hozzátok, szabad emberek, írók és írástudók, kinek némasága már feloldódott. A mélyből — de profundis — a legmagasabb fórumhoz apellálok: a szellem szabad embereihez. Egyetlenegy ember egy gettózott kisebbség, egy elnémított nyelv nevében, minden törvényes vagy különleges megbízatás nélkül, szobám négy falából kiindulva a magam bőrére és felelősségére és mégis az összességet képviselőn, mert aki itt szót kér: író, szlovenszkói magyar író. (...) Könyveim: az antifasizmus magyar dokumentumai. A büntetés nem marad el: kétszer jártam meg Illavát, utána vért köptem a kórházban és megrokkantam. Számat belakatolták,, és hétéves osztályrészem lett a némaság. De élt a remény, élt a vágy: beszélni, még egyszer beszélni, tanúskodni és — ítélni, kiordítani azt, ami gombóccá rekedt a torkodban, és amikor úgy hitted, hogy eljött az óra, a torkodra forrasztják a szót azok, akiket egycélúnak ismertél és szerettél. Ez felér a gyilkossággal. Halott vagy: néma vagy. Magyar vagy. A bűnössé dekretizált magyar kisebbség tagja. Vae victis! Új némaságban zuhantam, és nem egyedül: egy szenvedő közösség részese lettem. Egy Istentől, mindenkitől elhagyott kisebbség, egymással nem érintkezve, egymásról nem tudva, fásult-dermedten várja a végzetet. Rezdülés, sóhajtás sem jelzi létét, lázongás, káromlás itt nem vet hullámokat, néma és mozdulatlan, mint egy halott. A gyerek is halott: nyolcvanezer magyar gyerek némaságát gyomverte udvarú üres iskolák keretezik. Ez a kísérteties némaság, ez a gyerekszemekben kezdődő hullafoltos mozdulatlanság mozdít ma engem. Valakinek szólnia kell ... Tanúk helyett vádlottak lettünk. Beszélők helyett felnémítottak: felületes egyszerűsítés és általánosítás áldozatai. A német fasizmus csehszlovákiai bűnhődésének — a német kitelepítésnek — mi vagyunk a ráadása. Potsdam ellenére. Jól jött apropó: egy csapásra két legyet agyonütni és minden gátlástól, kötöttségtől mentesen új célt: nemzeti államot deklarálni. Perben állunk. Különös perben, sosevolt perben, ahol az anyag ismerete nélkül, a vádlott kihallgatása, meghallgatása nélkül ítélkeznek. Ki tud rólunk, ki ismer minket? Az ügyész — a csehszlovák kormány — csak a vádobjektumot látja, csak a kitűzött célt ismeri: az elmarasztalást. A hivatalból kirendelt védő — a magyar kormány — sose akceptálta a mi másságunkat, és nem ismerheti küldetésünk egy szóra redukált értelmét: a szlovenszkói vox humanát. Mi többre készülődtünk, tehát többre is vagyunk kötelezve: a vád és a védelem csak a felületet bodrozhatják, de a mélyben mi örök árvák maradunk: megértetlen, visszhangtalan áldozatok, de tiszták és tudók. A vád itt célt és címet téveszt. A győztes antifasizmus ügyésze nem kérhet halált a szlovenszkói vox humana fejére. És ha mégis megteszi, akkor justizmordot celebrál. (...) Becsület hűségesei, emberség művelői ma a barbarizmus cinkosaiként, rágalmazottan és tehetetlenül, védelem, meglátás és megértés nélkül dideregnek. Antifasiszta becsületünkről van szó: életünkről, a magyar emberség hiteléről, melyet mi, mindenki másnál elkötelezettebben őriztünk. „A magyar perben talán mi le167