Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása
I. A magyar- és németellenes diszkrimináció szellemi genezise
kiűzéséért a háború után felelősségre vontak néhány személyt, a dél-szlovákiai magyar atrocitások viszont a vae victis elvének teljes kiaknázásával — a nemzetközi nyilvánosság előtt is —, egyik legfontosabb indoklásai lettek a kollektív vádemelésnek az egész magyar kisebbséggel szemben. Míg a magyar kíméletlenség az irodalomban eredeti méreteinek tízszeresére, sőt húszszorosára növekedett, addig a Hlinka-gárda tevékenységének 120 000 cseh áldozatáról sikeresen megfeledkezett a történetírás. Pedig a háborús évek idején még Vladimír Clementis is kemény hangon ítélte el: „De ők beteges torzulásukban a testvéri nemzet tagjaira vetik magukat, akik nélkül a szlovákok sohasem szabadultak volna föl a magyar járom alól." 3 7 A nemzeti érdekek szerint sarkított történetírásnak ma már nincs nagy hitele, mégis virágzik, lépten-nyomon olyan művekbe botlunk, amelyekben a szerző nem képes a magyar kérdést másként megközelíteni, mint a válogatás, kiselejtezés, eltúlozás, sőt kitalálás módszereinek az alkalmazásával (Cambel, Vietor, Purgat és mások). Ezekben a tények a vég nélküli csűrés-csavarástól jelentéktelenné csenevészesednek, a nacioanlizmust szolgáló illúziók viszont lendületes életképeséggel élik túl a tudományos valóságot. Az önbírálat kérdésében pedig — a magyarországi túlzásokkal szöges ellentétben — érdemes följegyezni M. Vietor állásfoglalását, aki szerint önbírálatot csak egyén gyakorolhat, de nemzet soha: „Csak egyénektől várhatunk megalázkodást és vezeklést. A nemzeaki szerint önbírálatot csak egyén gyakorolhat, de nemzet soha: „Csak egyénektől várunk megalázkodást és vezeklést. A nemzetektől ilyesmit elvárni nem lehet." 3 8 A magyar kisebbség háborús szerepének és a fasizmus ideológiájába való beépítettségének, valamint ún. árulásának a kérdését nem lehet lezárni anélkül, hogy ne vennénk szemügyre a magyar kérdéssel foglalkozó történelmi irodalom elvi elkötelezettségét olyan mítoszok mellett, mint a magyarok árulása, a jogos önvédelem gyakorlása, az igazságos megtorlás a szörnyű bűnökért stb., amik 1945—1948-ig a politikai célok jelszavai voltak, olykor mérsékeltebb érveléssel, mint a mai nacionalista történetírás túlzásai. A mai történetírás többnyire világosan és egyértelműen helyesli a háború utáni elvi célkitűzéseket, de egyes szerzők a módszerek alkalmazása tekintetében kifogásokkal élnek (Jablonickú, Zvara, Purgat és mások). Ez azonban nem volt mindig így, mert 1948-tól 1964ig a háború utáni magyarüldözés kérdésének tudományos megvitatása „tabu" volt, a dolgok részletes elemzése helyett az az egyszerűsített koncepció vette át az egyeduralmat, amely szerint a háború után a magyarok ellen alkalmazott diszkriminációs politika a polgári nacionalista Benešnek és munkatársainak az elgondolása volt, ezt a diszkriminációt azután 1948-ban a győzelmes munkáshatalom Benešsel együtt elsöpörte. így határozták meg — monográfiák hiányában — a magyar kérdés magvát az alkalmi megnyilatkozások, és ebben a formában vette át elvileg a magyarországi történetírás is. A magyarüldözés Beneš-elmélete 1963-ig volt érvényben, azóta a hallgatást gazdag irodalmi termés váltotta fel, ami hasznos lenne, ha ugyanakkor nem vette volna kezdetét az 1945-ös megnyilatkozásokhoz való eszmei és érzelmi 73
