Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása
I. A magyar- és németellenes diszkrimináció szellemi genezise
A „fasiszta magyar nemzet" téveszméjével, vagy ha úgy tetszik, hamis vádjával, ma már nyíltan szembenéz a magyar történetírás: „Egészében tehát megállapíthatjuk, hogy a francia menekült hadifoglyokra vonatkozó hivatalos intézkedések, a velük való bánásmód igen humánus volt... Az erős fasiszta befolyás ellenére, a többi Németországgal szövetséges, vagy legyőzött országtól eltérően, Magyarországon nem következik be a politikai élet teljes gleichschaltolása. Ha korlátok közé szorítva is, de működtek ellenzéki pártok, köztük a Szociáldemokrata Párt is, ha cenzúra által megszabottan is, de több színű volt a magyar sajtó hangja." 3' 1939 szeptemberében Magyarországon még kormánykörökben is hitték, hogy az új világháborút sikerül semlegességgel megúszni: „Egy nappal később a magyar kormány éles formában elutasította Szlovákia vazallus kormányának a német kormányéhoz hasonló követelését, azzal fenyegetőzve, hogy a Lengyelország ellen vezényelt szlovák csapatok Magyarország területén való átvonultatására irányuló mindenfajta kísérletet agressziónak fog tekinteni." 3 3 Mindennek annyi köze van a szlovákiai magyar kisebbséghez, hogy a háború utáni megtorló hullámverés a dél-szlovákiai magyar etnikumot az egységes magyar fasizmus szerves részének tekintette, tetézve a helyi jellegű árulás vádjával. A nacionalista következtetéshez csak úgy lehetett eljutni, ha a vádemelés az egész társadalomra kiterjeszthető: ez meg is történt. így született meg a fasiszta magyar kisebbség és a békeszerető szlávok ellentétének a dogmája, mely a felelősségrevonásban is kétféle mércét használt. (...) Egyes történészek túlzásainak, vádaskodásainak a magyar kisebbséggel szemben határozott sikere volt, a szerzők egymástól vették át a kitalált forrásanyagot (pl. a több tízezer kiutasítottat és más, részletesen föl nem sorolt és meg nem nevezett „szörnyű" szenvedést a magyar uralom alatt), ezzel a fejleménnyel párhuzamosan elsüllyedt a feledésben sok olyan tény, mely a szlovák fasiszta rezsim magatartásából és ideológiájából következett. Senkinek nem tűnik fel, hogy 1937-ben 161 000 cseh volt Szlovákiában, 1950-ben viszont már csak 40 000. Vagyis kereken 120 000 szlovákiai cseh hiányzott még 1950-ben is, pedig 1945 óta bizonyára már sokan visszaköltöztek Szlovákiába, ahonnan 1939 tavaszán kiutasították. A csehek távozása Szlovákiából nem a legkedvezőbb körülmények között zajlott le. Daxner szerint: „... a belügyminiszter március 14-e után azonnal elrendelte, hogy a legrövidebb időn belül kíméletlenül utasítsák ki Szlovákia cseh nemzetiségű lakosságát, elsősorban az állami alkalmazottakat, a kiutasítást vagyonuk visszatartásával kellett foganatosítani. 3 5 Az eljárás nem volt sem roszszabb, sem humánusabb, mint a dél-szlovákiai akció a cseh és szlovák telepesekkel szemben, de méreteiben a magyar erőszakoskodásnak húszszorosa, nem nélkülözte a törvénytelen egyéni akciók alkalmazását sem: „Ennek a a parancsnak a végrehajtására a Hlinka-gárda tagjait jelölte ki, akik önhatalmúlag és jogtalanul elszedték a pénzét és az értéktárgyait a költözködő személyeknek." A párhuzamosan zajló szlovák és magyar intézkedések nemcsak méreteikben különböztek egymástól, hanem késői következményeikben is. A csehek 70
