Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

I. A magyar- és németellenes diszkrimináció szellemi genezise

vizsgáljuk csak a szlovák—magyar viszonylatokat: A magyarországi szlovák nyelvű napilap a Slovenská Jednota keresett sajtótermék volt Szlovákiában: „ A legszabadelvübb akkori szlovák újság, ahol legtöbbet lehetett a sorok között olvasni, nem hazai újság volt, hanem a magyarországi szlovák kisebbség lapja ... ebből következik, hogy a cenzúra Szlovákiában keményebb volt. De nemcsak az író vélekedik így. Prečan dokumentum-gyűjteményében egykorú levelet ismertet a magyarországi szlovákok életéről: „Sajtószervük, a Slovenská Jednota a legolvasottabb lap Szlovákiában, mert nagyobb szabadsággal és rugalmassággal rendelkezik a fronthelyzetről és a politikai életről való tájékoztatásban.""

7 Hasonló a véleménye J. Fabiannak: „... a magyarországi szlovák napilapokat a szlovákiai olvasók haladó szellemű sajtóterméknek tartották, természetesen bizonyos korlátozások és lehetőségek megfontolásával..., tekintettel bizonyos parlamentarizmusra és cenzúra-gyakorlatra; Magyarországon egyes dolgokról nyíltabban lehetett írni. "~

s Ugyanez a szerző egy önálló művében ennek politikai jelentőségét hangsúlyozza: „A Slovenská Jednota ügyesen kihasználta a magyar parlamentáris alkotmányossággal adott lehetőségeket, és nem egy irányban legális tolmácsolója lett az antifasiszta gondolatnak nemcsak a magyarországi szlovák kisebbség köreiben, hanem a szlovákiai néppárti rezsim hatalmi körzetében is."" A társadalmi fasizmus elméletét sem Vietor, sem mások bizonyítani nem is próbálják, mert a dolgok tüzetesebb vizsgálatánál a cáfolatok tömegébe ütköznének. Tény ugyanis, hogy a német megszállásig a közvéleménynek volt bizonyos ereje, mely sokszor kedvező irányban fejtette ki hatását. Ez történt a lengyel menekültek ügyében is: „... akkora volt a közvélemény ereje, hogy a menekülteknek ezt a tisztességes ellátását, a velük való bánásmódot Teleki holtáig fenn tudta tartani, és még utódai sem voltak képesek lényegében megváltoztatni." A lengyel menekültügy kezelése egymagában is bizonyítható cáfolata az „integrált népi fasizmus" elméletének, de fölvetődik a kérdés, hogy feldolgozása miért volt száműzve a hatvanas évek végéig a történetírásból; talán mert teljes megismerését nem lehetett összeegyeztetni az eltúlzott önbírálatok irányzatával, különös párhuzamossággal a szlovák történetírásnak ezen a téren mutatkozó szűkszavúságával. A tények erkölcsi értékét a feledésből történeti hűséggel emeli ki Kovács Endre: „Mintegy százezerre tehető azoknak a száma, akik Magyarországra érkeztek... Az ittmaradottak iránt mind a hatóságok, mind a lakosság meleg rokonszenvvel viseltetett. Az ország területén fölállított táborokban humánus felügyelet mellett a menekült lengyelek saját nemzeti kultúrájuknak megfelelő életmódot folytattak, voltak iskoláik, egyesületeik, lapjaik..." 1 Ami a külföldi értékeléseket illeti, talán azt kell megjegyezni, hogy ennek a kérdésnek Lengyelországban már régen irodalmának kellett volna lennie, de a komoly érdeklődők sorát csak J. R. Nowak nyitotta meg. (Lehet, hogy ünneprontó vagyok, de hozzátartozik az igazsághoz, hogy az 1946. évi párizsi békekonferencián a győztes Lengyelország támogatta Csehszlovákiának azt a követelését, hogy 200 000 magyart el kell távolítani, mert 1938-ban elárulták Csehszlovákiát.) 69