Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

I. A magyar- és németellenes diszkrimináció szellemi genezise

harciasság mennyire megszünteti az önmérsékletet, azt a rómaiak esete igazolja, akiknek „harcai saját biztonságukért oda vezettek, hogy fokozatosan leigázták az akkor ismert egész világot".

1 ...De hol van a „jogos önvédelem határa? Az elfajulás lehetőségét eléggé érzékelteti a szlovák fasiszta állam magyarázkodása: „Az első időben nem minden zsidóellenes intézkedést indokoltak biológiai vagy faji szempontokkal, hanem inkább olyan intézkedéseknek minősítették, amelyek a szlovák nemzet védelmét szolgálták"

2 A fasizmus ideológiai, politikai és katonai bukása után nem ütközött különös akadályba az antiszemita indulatokat globális magyarellenességgé áthangolni Szlovákiában, annál is könnyebb volt, mert az 1938-as események erre elegendő anyagot is szolgáltattak. A szereposztásban 1945-ben zsidók helyett magyarok léptek a színre, nem véletlenül és nem szükségszerűen, hanem a társadalom tervszerű manipulálásának következményeképpen. Az új értelmű „jogos önvédelem" indoklása szülte a kollektív bűnösség jelszavát, aminek jogosultságát pedig a nemzeti érdek abszolutizálása tette lehetővé. A Köztársaság elárulásának kollektív vádja a magyar kisebbséggel szemben — eltekintve a nacionalista alapállástól — már eredetében is jogi torzulásokban szenvedett, amennyiben a kisebbségi politika a polgári Csehszlovákiában — ha demokratikusabb volt is, mint a magyar, román, lengyel és jugoszláv nemzetiségi politika — félúton megállt, sohasem tudott odáig jutni, hogy a magyar kisebbség ne érezzen diszkriminációt. A másodrendűség elsősorban gazdasági téren ütközött ki lépten-nyomon, ezt azok a vezető, ún. aktivista politikusok is elismerték, akik hívei voltak a Köztársaságnak, támogatták a mindenkori kormányokat a külső és belső bomlasztással szemben. Az agrárpárti Csomor István 1936. szeptember 7-én Pöstyénben Milan Hodža miniszterelnök előtt memorandumban részletezte a magyar kisebbségi követeléseket: „Sebeink vannak, amelyek a gyógyító írt várják. Sérelmek gyűltek össze, és ezek reparációt igényelnek. A magyar kisebbségi hajlék áll ugyan, de tetőzete még nincs. Sok még a tennivaló a magyar kisebbség érdekében... Hadd érezze magát otthon minden csehszlovákiai magyar új hazájában, a Csehszlovák Köztársaságban: szabad polgárok szabad államban. Mi a magyar kisebbség sérelmeit, kulturális és gazdasági követeléseit írásba foglaltuk és kérjük, hogy azokat megfontolás tárgyává tegye. Hallgassa meg szavunkat és teljesítse kívánságainkat." Már a második világháború alatt, de főleg 1945 után — beleszámítva a békekonferencia egész világ előtti nyilvánosságát — a magyarellenes hírverés legfőbb érve az volt, hogy ez a kisebbség a polgári köztársaságban tökéletes egyenrangúságot kapott, a közös hazát mégis szinte egyhangúlag elárulta az 1938-as válság idején. A valóságos helyzetet a háború utáni légkör elködösítette. A szlovák történetíró azóta sem értékelte elfogadható tárgyilagossággal a tényeket, a magyar haladó erőktől származó irodalom azonban nem szűnt meg rámutatni a magyar kisebbség hazátlanságára. Balogh Edgár sem látja másként: „Hiszen éppen az a baj, hogy ez az állam nem tudott hazánkká válni. '

A A keserű őszinteség hasonló hangján mond búcsúszavakat Csehszlovákiának Forbáth Imre: „Egyetlen de63