Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

I. A magyar- és németellenes diszkrimináció szellemi genezise

mokratikus polgári rendszer kisebbségi politikája sem nélkülözi az uralkodó nemzet uralkodó osztályának hegemoniális törekvéseit, sem a hajlamot, hogy szociális antagonizmusokat mesterségesen táplált faji, nemzeti és más ellentétekkel leplezze. A Csehszlovák Köztársaság tragikus összeomlása — bár a fő ok mindenesetre a fasizmus támadása és a polgárság kapitulációja — a kisebbségi politika következménye is volt... Amit egy kapzsi rövidlátó réteg évtizedes munkával aláásott, s még a fenyegető veszély idején sem tudott egy gyors, becsületes reformmal helyrehozni, azt a bfínhalmazt a jobbak legbecsületesebb országvédő akciója sem tudta és tudhatta már eltakarítani... kisebbségeinek nagy tömegei a döntő pillanatban cserbenhagyták." A csaknem négy évtized előtti eseményekből szinte művészet a tényleges történelmi erőket kihámozni, jelentőségük szerint értékelni őket, bemutatni a tömegek akaratát, mert az eseményekre rárakódott torzítások a nacionalista előítéletekkel arányosan növekednek, így olykor nemcsak a tudomány és a források érveivel, de a kortárs és szemtanú emlékeivel is fel kell fegyverkeznünk. Ki ne látta volna a polgári köztársaság húsz esztendejében, hogy az állam külpolitikája egyik legfontosabb célkitűzése Magyarország elszigetelése? A politikai gondolkodást a kisantant-atmoszféra határozta meg; a német birodalmat csak akkor fedezték fel, amikor már Hitler döngette a kapukat, de akkor sem ébredtek rá, hogy a magyar-politikát revideálni kellene. Erről sem beszélt senki a párizsi békekonferencián. Még az árnyéka sem látszott a müncheni diktátumnak — legalábbis nálunk —, amikor egy angol szerző így írt: „1936 végén jelezték, hogy a Csehszlovákia elleni német támadás küszöbön van. A magyar kisebbség kérdésében szükség van a helyzet megjavítására, akár a magyar kívánságok kielégítése alapján, akár puszta igazságosságból. Ha a csehszlovák kormány okos lenne, nem akarhat magának nagy hasznot kikényszeríteni ezen föltételek teljesítéséért".

6 Hogy a magyarkérdés körül nincs minden rendben, azt R. W. Seton Watson (Scotus Viator) már az első világháború után észrevette, meghökkent a magyar etnikai területen végrehajtott nacionalista földreformon,

7 pedig mint a szlávok barátja volt világszerte közismert. Volt tehát elég oka a magyarságnak a keserűségre 1938-ban. (...) Aki DélSzlovákiában élt 1938-ban, nem tagadhatja, hogy a magyar lakosság 90%-a — a Horthy-rendszer nem a legvonzóbb tulajdonságai ellenére — a Magyarországhoz való csatlakozás híve volt. Ezt már a májusi községi választások is igazolták, nyár végére és az őszi napokra pedig a nyílt szeparatizmus egyértelmű volt. A lényeget Balogh Sándor így összegezi: „... a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség ekkor már nem a polgári demokratikus Csehszlovákia és a fasiszta jellegű Horthy-rendszer Magyarországa között választhatott, hanem a kiépülőben lévő totális fasiszta Tiso-rendszer önálló Szlovákiája és Horthy Magyarországa között".

8 Arra a kérdésre, hogy 1938 válságos hónapjaiban a magyar kisebbség túlnyomó többsége miért nem vállalta a hazafias magatartást és a Köztársasághoz való hűséget, a választ már megadtuk abban, hogy ilyen hazafiság tömegmére64