Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

I. A magyar- és németellenes diszkrimináció szellemi genezise

a fasisztoid demagógiává torzuló keresztényszocializmus határozta meg. Fontos megjegyeznünk, hogy mind a vezetők megnyilatkozásaiban, mind a tömegtájékoztatásban alapvető hangsúlyt kapott a markáns magyarellenesség, amelynek igen hatékony táptalaja volt az első bécsi döntés előtti országhatárok visszaállítására törekvő szlovák irredentizmus - persze, itt joggal beszélhetünk kölcsönhatásról. A Szlovák Köztársaság 38 000 négyzetkilométernyi területével és 2 655 053 lakosával az akkori Európa legkisebb országai közé tartozott. Az 1938. december 31—

i népszámlálás adatai szerint 2 291 203 lakos (84,56 %) vallotta magát szlováknak, 123 419 lakos (4,32 %) németnek, s 6 7 502 ember (2,49 %) volt magyar. (Az előző, 1930-as népszámlálás idején Szlovákia lakosságának 17,2 %-át alkották a magyarok.) A szlovák állam kezdettől fogva a német nagyhatalmi politika sakkfigurája volt, bábállam, melynek léte voltaképpen Berlin jóindulatától függött. (Ez természetesen nem jelentette azt, hogy egyes függetlenebb, a németek iránt kevésbé elkötelezett politikusok ne próbálkoztak volna önálló manőverezési lehetőségek kialakításával.) A Harmadik Birodalom az 1939. március 23-án megkötött „védelmi szerződés" révén már kezdettől fogva döntő befolyást szerzett az újonnan létrejött állam politikai és gazdasági életében, a német tőke egyre inkább domináns szerephez jutott a szlovák iparban és mezőgazdaságban. Az állam élén az elnök, dr. Jozef Tiso állt, aki tapasztalt és figyelemre méltó taktikai képességekkel rendelkező politikusnak s a mérsékelt szárny vezéralakjának számított, ám ennek ellenére sem tudott - nem egy esetben pedig nem is akart - hatékonyan szembeszállni a nemzetiszocializmus hazai térhódításával, a nácizmus módszereinek, politikai gyakorlatának átvételével, mely tendenciát mindenekelőtt a magyar ügynökből szlovák sovinisztává átvedlett dr. Vojtech Tuka, valamint Alexander Mach, a zsidókérdés „végső megoldását" kivitelező belügyminiszter képviselte. A kormánynak föltűnően kevés tagja volt, a parlament is csupán nyolcvan képviselőből állt. A szlovák állam minden szempontból alá volt rendelve a németek expanziós törekvéseinek, ám ugyanakkor demonstrálnia kellett, hogy Németország milyen nagylelkű a kis nemzetekkel szemben, s hogy részéről nem fenyegeti veszély az európai nemzetek „szabad fejlődését". Az országban gyakorlatilag egypártrendszer volt, noha mind a német, mind a magyar kisebbség rendelkezett saját politikai párttal. A németeket a Franz Karmasin vezette Deutsche Partei tömörítette, amely saját fegyveres testülettel is rendelkezett (Freiwillige Schutzstaffel). Az uralkodó párt, a HSĽS fokozatosan megszerezte az összes hatalmi pozíciót és ellenőrzést a társadalmi élet valamennyi területe fölött. A párt diktatórikus és autoritativ kormányzási rendszert vezetett be, s minden eszközzel a demokrácia s a nyugati típusú parlamentarizmus felszámolására törekedett. Ugyanakkor le kell szögeznünk, hogy a Hlinka-gárdában tömörülő radikális nácibarát elemekkel szemben Tiso és csoportja ragaszkodott a parlamentáris formaságokhoz, a törvényes keretekhez, együttműködött az egykori csehszlovák állam exponenseivel, és a politikai vi50