Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

I. A magyar- és németellenes diszkrimináció szellemi genezise

hogy világháborúba taszítja az összes népeket és olyan vérözönt zúdít Európára, melyhez képest a világháború négy esztendős vérontása csak előjáték volt. Prága a világtörténelem legvakmerőbb hazárdjátékát játszotta; pedig ebben a játékban nem a cseh nép élete, vagyona, sőt fennmaradása volt a legértékesebb tét. A prágai kormány már eleve mereven elutasította Konrád Henlein karlsbadi programját. A cseh külügyminisztérium szócsöve, a Prager Presse, nyomban a beszéd elhangzása után vezércikket közölt és megállapította, hogy Konrád Henlein követelései teljesíthetetlenek. A cseh kormány a másnapi minisztertanácson kimondotta, hogy Konrád Henlein karslabdi követelései nem szolgálhatnak tárgyalási alapul. Az egész világ megmozdult, az államférfiak nyugtalanul tekintettek Prága felé. Londonban elhangzottak az első kedvetlen, aggodalommal teljes megjegyzések, az angol sajtó vezető orgánumai és a felelős politikusok egyaránt úgy nyilatkoztak, hogy a cseh kormánynak komolyabban kell foglalkoznia a helyzettel, mérlegelnie kell a szudétanémet követeléseket, mert azok igazságosak, jogosak és a békét csak a megegyezés biztosíthatja. Ezzel szemben Moszkva felől fenyegető kardcsörtetés hallatszott: a Szovjet lármásan ígérte segítségét, teljes helytállással, a francia népfront pedig segédkezett ehhez a bátorításhoz. Mérhetetlen nagy része volt ennek a biztatásnak az események további alakulásában; a Beneš—

Hodža-rendszer ennek hatása alatt ment el a végsőkig Németországgal szemben, s éppen a legválságosabb órában így jutott döntő befolyáshoz az a cseh katonai klikk, amely mindent a fegyverek hatalmával akart elintézni. A cseh kormány ekkor megkapta a legnyomatékosabb figyelmeztetést, hogy eszméljen rá a valóságos helyzetre, értse meg, milyen mélységesen irtóznak a kultúrnemzetek egy olyan világháborútól, amelybe pusztán a csehszlovák állam fenntartásáért kellene belesodródniok. Daladier francia miniszterelnök és Bonnet külügyminiszter londoni látogatása jelentette ezt a figyelmeztetést. A londoni angol—francia tárgyalások központjában a cseh probléma állott. A francia államférfiak megpróbálták még egyszer érvényesíteni a világháború utáni külpolitika irányát és szellemét, meg akarták erősíteni és az egész világ előtt kifejezésre akarták juttatni Anglia, Franciaország és Szovjetoroszország helytállását Csehszlovákia mellett. Ez a kísérlet eredménytelen maradt; Neville Chamberlain és kormányának tagjai már ekkor éreztették, hogy az angol népet nem tudják ilyen háborúba belevinni. De nem is akarták. Az angol kormány nem volt hajlandó újabb kötelezettségeket vállalni Csehszlovákia érdekében és nyomban az angol—francia megbeszélések után közölte Prágával, hogy a szudétanémet probléma békés megoldását kívánja, még engedmények árán is. London nyomatékosan ajánlotta, hogy a Hodža—kormány vegye még egyszer fontolóra Konrád Henlein karlsbadi pontjait, adjon egyenjogúságot és önkormányzatot a szudétavidéki németségnek. Ez a figyelmeztetés azonban hatástalan, eredménytelen maradt. Prága hallani sem akart engedményekről, önkormányzatról, a hatalomnak kis részét sem akarta kiadni kezéből a világtörténelmi véletlenek furcsa játéka során kezébe került területen. Engedmények helyett a cseh rendőrök gumibottal és kardlappal kergették szét a békésen felvonuló német töme41