Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

VI. A doukmentumok nem néma tanúk többé

kiűzetésének az alapját képezték". A cseh államfő tegnap délután a prágai repülőtéren egyhetes baltikumi körútjára való elutazása előtt — amelynek során Litvániába, Észtországba és Lettországba látogat — újságírói kérdésre válaszolva kifejtette: Prágának az Ausztriában élő szudétanémetekkel, akiket a II. világháború után telepítettek ki az akkori Csehszlovákiából, rendezettek a kapcsolatai, a múlt vitás kérdéseit már tisztázták, s ezért képviselőik, bárhogy is fenyegetőznek, nem tudják meggátolni Csehország felvételét az Európai Unióba. A szudétanémetek azon követelésének teljesítése, hogy Prága nyilvánítsa semmissé a beneši dekrétumokat, Havel szerint „kizárt". Az elnök megjegyezte: a csehektől senki nem vár semmilyen „európai hűségnyilatkozatot". ÚJ SZÓ, 1996. április 15. 2. 27. SZÁMÚ DOKUMENTUM A szudétakérdés megoldása Cseh túlkapások a második világháború után (Politikai lapokból) A negyedévenként megjelenő Der gemeinsame Weg (A közös út) c. folyóirat januári számában Friedrich Prinz történettudós, a csehkérdés fő szakértője arra emlékeztet, milyen előzményei voltak annak, hogy Csehszlovákiából a második vjüágháború után három és fél millió német lakost elűztek. Az a gondolat, hogy a németektől tömeges kitelepítéssel szabaduljanak meg, nem 1945-ben született. Cseh részről diplomáciai úton már 1918-ban, az államalapításkor szóba hozták. Az 1938-as müncheni egyezmény előtti utolsó hetekben ez a gondolat "igen konkrét formát" öltött, amikor Edvard Beneš második cseh államelnök kétségbeesetten próbálta a köztársaságot fenyegető katasztrófát elhárítani. Ebben az ádáz diplomáciai harcban Beneš szeptember 16-án titkos utasításban fejtette ki tervét a szudétakérdés megoldását illetően. Prinz szerint Benešék — az Eger-térség határait illetően — „csupán annyi engedményt tettek, hogy Csehországnak a cseh védővonal mögötti északkeleti csücskét voltak hajlandóak átengedni. Ezt a mintegy négy-ötezer négyzetkilométernyi területet is csak azzal a feltétellel adták volna át, ha Németország befogadott volna 1,5—2 millió németet. 1938-ban Csehszlovákiának a németek által lakott területe kb. 30 000 négyzetkilométert tett ki, 3,39 millió lakossal. Beneš tehát voltaképpen a terület egyhatodát, a németajkú lakosságnak pedig a kétharmadát javasolta Németországnak átvételre." A nagyhatalmak elutasították ezt a tervet, mert elképzelésükben az államhatároknak azonosnak kellett volna lennie az etnikai határokkal. Őket nemigen érdekelte Csehszlovákia területi egysége, mert „logikusan" Csehszlovákiának a Szovjetunióval 1935-ben kötött barátsági szerződését vették alapul. Ezzel Csehszlovákia tulajdonképpen lemondott „alapvető létszükségletéről", arról, hogy a szovjetellenes tömbön belül megbízható partnerként jöhessen szóba. A területrendezési kísérlettől Beneš 1938. október 5-én visszalépett. A transzfer-gondolatot, melyet Beneš újra és újra felmelegített, továbbra sem vetette el. A müncheni egyezmény megkötésének sokkját követően Beneš politikai koncepciójának lényegévé vált a német lakosság háború utáni kitelepítése. Ádám Krzeminski lengyel publicista az Osteuropa című folyóirat idei januári számában arról ír, hogyan tekinthetnek ma a lengyelek vagy a csehek a németek háború utáni elűzésére. E kérdést illetően — írja Krzeminski — a lengyel és a cseh vélemény között lényeges különbség van: a németek kitelepítésének problémája a lengyel közvéleményt legutoljára a 70-es évek végén foglalkoztatta, ám Csehszlovákiában ez a bomba csak 1989-ben „robbant". Csehszlovákia — Kárpátalját kivéve — visszanyerte 1938as határait, míg Lengyelország határait a jaltai és potsdami döntés folytán teljesen nyugatra tolták ki". Az egykori német területek voltaképpen „kárpótolják" Lengyelországi