Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

VI. A doukmentumok nem néma tanúk többé

got a keleti lengyel területeknek a Szovjetunió által történt bekebelezéséért. Míg Lengyelország az „idegen" németeket telepítette ki, hogy helyet csináljon a keleti területekről eltávolított állampolgárai számára, addig a csehek a „saját németjeiket" üldözték ki, akik 1938-ig rendes csehszlovák állampolgárok voltak. A német megszállás idején a csehekkel „kevésbé szigorúan" bántak, mint a lengyelekkel 1939-ben. Hitler 1942-ben tett kijelentései értelmében — folytatja Krzeminski — a csehek „szorgalmuk, fegyelmezettségük és rendezői-alkalmazkodási tehetségük" miatt más elbírálás alá estek, mint a lengyelek. A Führer elrendelte, „hogy az országot tisztítsák meg a gyanús elemektől és azt követően bánjanak a csehekkel barátságosan". Ez a „Legjobb ostor az abrak" taktika meghozta a gyümölcsét. "Csehország még 1945 áprilisában is a németek paradicsomának látszott... Onnan a Gestapo nem jelentett nehézségeket, a frontvonalból, főként Sziléziából mintegy százezer német menekült át Csehországba. A háború végén mintegy 6 millió német volt Cseh- és Morvaországban, és a horogkeresztes zászló még akkor is a Hradzsinon lengett, amikor Berlin, Bécs és München már a szövetségesek kezén volt." Csehországban semmi jele sem volt a tömeggyűlölet esetleges kitörésének, ami később itt sem volt „kisebb erejű, mint azokon a területeken, ahol a német megszállás brutalitással járt együtt". Krzeminski a továbbiakban azt írja, hogy „meglincselték és gyilkolták" a németeket, ám a lincshangulatot és a „nép haragját" föntről dirigálták. Beneš a londoni emigráns kormány egyik ülésén azt nyilatkozta: „El kell érnünk, hogy Csehszlovákiában a felfordulás hatalmas méreteket öltsön. A nép kérlelhetetlenül számoljon le a németekkel és a náci gonosztevőkkel, ennek véres, könyörtelen harcnak kell lennie." Az emigráns kormány hadügyminisztere pedig 1944-es londoni rádióbeszédében a németekkel való leszámolásra szólította fel a cseh lakosságot. „Már most szerezzen be mindenki magának megfelelő fegyvert, olyan fegyvert, amellyel verni lehet a németeket. Akinek nincs lőfegyvere, az olyan fegyvert szerezzen be, amellyel döfni, vágni, ütni lehet." Az 1945. május 5-i „prágai felkelést" „a németek elleni pogromként" tervezték meg, véli Krzeminski. Miután Beneš május végén visszatért Prágába, július 3-án a szövetségesekhez fordult azon kéréssel, hogy járuljanak hozzá a teljes német és magyar lakosság Csehszlovákiából való eltávolításához. A szövetségesek a potsdami értekezleten csak a németek kitelepítését hagyták jóvá. "A csehek azonban, akik egyrészt a csehszlovák határok integritását követelték, másrészt a szövetségesekkel sem akartak összekülönbözni, a szudétanémetektől — a Csehszlovákia iránt 1938-ban tanúsított illojalitásukra hivatkozva — megvonták a csehszlovák állapolgárságot." Az Economist című tekintélyes angol lap összehasonlította a szudétanémetek háború utáni meghurcoltatását a zsidóság Harmadik Birodalom-beli diszkriminációjával, és arra figyelmeztet, hogy annak idején a németeknek nemcsak a vagyonát kobozták el, hanem még a tömegközlekedési eszközökön való utazást is megtiltották számukra és fehér karszalag viselésére kötelezték őket. A bosszúállásnak efféle formáival mindenütt találkozni lehetett, ahol a németek megszállókként jelen voltak és terrort alkalmaztak —írja Krzeminski. „Csehszlovákia esetében azonban az elkövetett német terrorcselekmények és a cseh bosszú s visszavágás mérlege távolról sincs egyensúlyban." Erre vezethető vissza, hogy miért nincs meg az állandó cseh-német párbeszéd, miként az jellemző a német-lengyel viszony kiegyensúlyozottságára a 70-es évek óta. Tény, hogy jelenleg a németek és a csehek nagyobb problémákkal küzdenek a "múlt elrendezését" illetően, mint a lengyelek és a németek. Arnulf Baring FRANKFURTER ALLGEMEINE ZEITUNG. 1996. ápr. 17. 9. 314