Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

VI. A doukmentumok nem néma tanúk többé

lást. Hogyan volt lehetséges az, hogy mindkét esetben ilyen messzeható dolgokat illető utolsó és végső döntést egyetlen emberre hárítottak, és aztán csak passzívan elfogadták. Ezzel semmiképpen sem akarom megkérdőjelezni az egyes ember bármiféle politikai döntését, és az érte viselt felelősséget megosztani összes polgártársai között. Az már a politikus sorsa, hogy időnként mások helyett kell döntenie, és döntéseiért nemcsak előttük, hanem a történelem ítélőszéke előtt is felelősséget kell vállalnia. Csak arra hívom fel a figyelmet, hogy ennek az ítélőszéknek, ha igazságos akar lenni, akkor azt is figyelembe kell vennie, hogy a teljes felelősségnek egyetlen emberre való feltétlen áthárításával senki a saját felelősségétől nem szabadul. Azt hiszem, a nemzeti tudat egészségének megőrzéséhez az ilyen kellemetlen kérdések felvetésének kötelessége is hozzátartozik. Bárhogy is legyen, két dolog biztos: először is az, hogy második elnökünk nagy ember volt, aki érdemeket szerzett államunk fenntartásában, másodszor az, hogy olyan személyiség volt, akit a történelem többször is annyira súlyos dilemmák elé állított, mint amennyire súlyos volt maga a történelem. Ezért Beneš tetteinek megértése egyet jelent a történelem könyörtelenségének megértésével. (...) Kožľany, 1994. május 29. 21. SZÁMÚ DOKUMENTUM Havel bátor szava elhalt Ritkán látható „ennyire sok történelmi hazugság ennyire kis helyen" összehalmozva — írta egy cseh újságíró, miután a prágai Petr Parier Házban a Szudétanémet Tanács vándorkiállítását megtekintette. Az elűzöttek első ízben mutatták be a Cseh Köztársaságban, hogyan látják ők saját sorsukat. Az ezzel kapcsolatos ellentét előrelátható volt. Ami a csehek számára „történelmi hazugságokat" jelent, az az elűzöttek számára igazság. Ez az alapvető oka annak a vitának, amely a csehek és a szudétanémetek között még mindig tombol, és amely sötét árnyékot vet a német—cseh viszonyra. A szudétanémetek azt követelik a csehektől, hogy elűzésüket jogtalanságnak nyilvánítsák, és ismerjék el hazájukhoz való jogukat, vagyis a jogot a visszatéréshez és a régi hazában való egyenjogú élethez. A szudétanémet Landsmannschaft azt is határozottan követeli, hogy ismerjék el az elűzöttek tulajdonjogát az akkor térítés nélkül államosított javaikra. Egy „második elűzetése", mármint az új tulajdonosoké, azonban nem jön szóba. A cseh fél azonban egyértelműen és határozottan visszautasítja ezeket a követeléseket. A lakosság háromnegyed része úgy vélekedik, hogy a németeknek a második világháborút követő „kitelepítése", a „transzfer" igazságos volt. Ezt mindenekelőtt a szudétanémetek „árulásával" indokolják, mert ők Henlein és Hitler karjaiba vetették magukat, s ezért felelősek az első Csehszlovák Köztársaság bukásáért. Havel elnöknek az a bátor megállapítása, hogy a németek megkülönböztetés nélküli elűzése mégis „mélyen erkölcstelen tett" volt, viharos elutasítást keltett a lakosság körében. Időközben Havel is visszavonult a nép által elismert pozícióba. A szlovák parlamenttől eltérően a cseh parlament nem mutatkozik késznek arra, hogy rosszallja a németek elűzését. A cseh kormány semmiképpen sem hajlandó az elkobzott vagyon visszaszolgáltatásának igényét az elűzöttekre kiterjeszteni, mert úgy látja, hogy ez veszélyeztetné az ország egész tulajdonviszony-rendjét. A visszatérés és a tulajdon kérdését ezért kihagyták a jószomszédi viszonyra vonatkozó szerződésből, amelyet Bonn és Prága 1992 februárjában kötött meg. Amíg Bonn ezeket a kérdéseket „nyitottakként" kezeli, addig Prága az ellenkező értelmezés felé hajlik. Azóta a Cseh Köztársaságban az összes pártok politikusai számára egyfajta kapcsolatzárlat van érvényben a szudétanémet tisztségviselőkkel szemben. Prága nem 308