Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

VI. A doukmentumok nem néma tanúk többé

szél, amikor kijelentette, hogy Beneš nélkül nem volna köztársaságunk. Ugyanilyen őszinte csodálatot érdemel az önálló csehszlovák állam külpolitikájak élén kifejtett sokéves tevékenysége. Beneš a két világháború közti időszakban csillag volt az európai diplomácia égboltján, közreműködött az akkori Népszövetség megteremtésében, építette a békés államközi kapcsolatokat, és óva intette Európát a terjeszkedő fasizmustól. A jó szemű közép-európai ember előrelátásával megsejtette, milyen szörnyűségek felé rohan a világ, és igyekezett felrázni — sajnos sikertelenül — az apatikus Nyugatot. Talán éppen ma érdemes megemlíteni, hogy elsősorban ő — előbb külügyminiszterként, majd pedig köztársasági elnökként és Masaryk hagyatékának örököseként — nyitotta meg a harmincas évek második felében országunkat a szabadgondolkodású németek és osztrákok előtt, s azok itt találták talán a legszívélyesebb európai menedéket. Aki Benešt életre szóló és általánosító németellenességgel vádolja, annak nem volna szabad megfeledkeznie politikai munkásságának erről a fontos fejezetéről. A müncheni egyezmény után, ezt a súlyos csapást követően, amely nyilvánvalóan tartós nyomot hagyott személyiségén és politikáján, Beneš nem vonult félre csalódottan és csaknem mindenkitől elárulva, ahogyan ezt sokan tették volna, hanem hamarosan újabb munkához látott. Csaknem a nulláról kezdte újra, és létrehozta második politikai emigrációnkat, s természetes és mindenki által elismert vezetőként állt a második ellenállás élére. A csehszlovák emigráns kormány nemzetközi diplomáciai elismerése és végül az a tény, hogy a győztes államok sorába kerültünk, ez is megint csak elsősorban Beneš műve volt. A háború után a cseh antifasiszta ellenállás megtestesítőjeként, a felszabadult állam mindenki által elismert fejeként és államunk demokratikus hagyományának legjelentősebb hordozójaként tért haza. Jól emlékszem, mennyire becsülték az emberek Benešt a háború után, és mennyi reményt vetettek beléje. Számukra valóban szabadságunk, demokráciánk, függetlenségünk és jó kilátásaink igazi záloga volt. Beneš eljárása a müncheni egyezmény tragikus napjaiban és a kommunista puccs idején alighanem a cseh viták tartós témája lesz. Mindig hajlottam és mindmáig hajlok — olyan okoknál fogva, amelyeket itt nincs értelme bővebben kifejteni — a bíráló nézetre az e sorsdöntő időpontokban hozott határozataival kapcsolatban. Egyúttal azonban azt is elismerem, hogy minél idősebb vagyok, és minél több tapasztalatra teszek szert, annál óvatosabb és visszafogottabb vagyok bíráló értékelésemben. Kezdem ugyanis megérteni, milyen könnyű a különféle sorsdöntő politikai határozatokat elítélnie annak, akinek sohasem kellett döntenie, és milyen szörnyen magányos az, akire annak az eldöntése hárul, hogy a sok rossz közül melyek közt választhat, melyik a kisebbik rossz. Ha az olyan ember, aki ilyen helyzetbe kerül, teljes bizonyossággal átláthatná az előtte álló lehetőségek minden történelmi, politikai és erkölcsi következményét, akkor könnyen dönthetne. Azonban a politikusnak nincs erre módja. Választása megváltoztathatatlan, csak az általa választott alternatíva valósul meg, és soha senkinek, aki már ismeri az 6 döntésének minden következményét, nem tudja megmagyarázni, hogy egy másik döntés következményei még rosszabbak volnának. Ha ma az a nézet uralkodik, hogy Beneš életének két legtragikusabb percében rosszul döntött, akkor azonnal rá kell mutatni az igazság másik oldalára: szégyenletes módon igazságtalan volna hozzá az, aki ebből azt a következtetést vonná le, hogy ő a fő, sőt egyetlen bűnös mindazokban a tragikus eseményekben, amelyeket nemzetünk a huszadik században átélt. Ez másként volt: a történelem, a sors, a nemzetközi helyzet, a hazai és a külföldi politikusok, s elsősorban mi mindnyájan, tehát legújabb kori társadalmunk, ennek az embernek vállaira akkora terhet raktunk, amekkorát egyszerűen nem bírt el. Mindenki tudta és tudja, hogy ez a gyenge fizikumú gyakorlati politikus és politikai gondolkodó nem volt az egész Földet vállán hordani tudó Atlasz. A sorsdöntő határozat terhét mégis reá hárították, méghozzá bizonyos esetekben olyanok, akiknek vele együtt kellett volna határozniuk, és akik ez alól kibújtak a feladat súlyától megrettenve. (...) Engem annál a kérdésnél, miért fogadta el Beneš végül is a müncheni egyezményt és később a demokrata miniszterek lemondását, inkább egy másik kérdés érdekel: hogyan történhetett, hogy ezt egyáltalán megtehette, és miért nem váltott ki ez ellenál307