Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

I. A magyar- és németellenes diszkrimináció szellemi genezise

törvényhozása. A demokratikus berendezkedés csak külső forma volt, melyen belül a legteljesebb nemzeti öncélúság és egyes nemzeteket felszívni akaró, türelmetlen nacionalizmus húzódtak meg. A Csehszlovák Köztársaságot annak­idején nem a történeti szükségszerűség hívta életre Közép-Európában, hanem a háborús bosszú, amely a győzteseket eltöltötte. Kizárólag hatalmi gondolat jegyében született meg ez az állam és éppen ezért kezdettől fogva magán hor­dozta a múlandóság jeleit. Mert hatalmi szóval életrehívott állam, amely a népi és természetjog megtagadásával építi meg államiságát, nem lehet maradandó, csak ideig-óráig állhat fenn és menten részekre hull, mihelyt a politikai-hatalmi erők ránézve kedvezőtlenül csoportosulnak. Téves tehát az az állítás, mintha a cseh államot kizárólag a német terjeszkedés és a hitleri gondolat bomlasztotta volna szét. A csehszlovák államot maga a csehszlovák rendszer sodorta válság­ba; az a rendszer, amely az igazságtalanságra, a tények meghamisítására, a népi jogok elsikkasztására és a nyugati közvélemény megtévesztésére volt beállítva. A Csehszlovák Köztársaság széthullása egyet mutat: azt, hogy Közép­Európában csak az igazság és méltányosság alapján képzelhető el államosítás (Értsd: államszervezés — A szerk.megj.). Igazság és méltányosság: ezek lehet­nek kizárólag azok a szempontok, amelyek mellett békés együttélés képzelhető el Közép-Európában. A felvidéki magyarság politikai helyzete két szempontból volt rendkívül nehéz. A felvidéki magyarságnak elsősorban vállalnia kellett állandóan a harcot a hivatalos csehszlovák beolvasztó politikával szemben, amely politikai, gazda­sági, kulturális vonalon — néha burkoltan, néha egész nyíltan — megnyilvánult. De rendkívül súlyos küzdelmet kellett folytatnia ama magyar részről megjelenő politikai felfogás ellen is, amely magyar nyelven, de prágai pénzen, prágai hadi­terv szerint intézte lelkiismeretlen támadását a magyar gondolat és szellem ellen. Ez a „magyar" részről megjelenő ellenség, mely politikai vonalon az ún. „aktivizmus" formájában nyilatkozott meg, sokszor szinte nagyobb veszélyt jelentett a felvidéki magyarság számára, mint a durva és nyílt csehszlovák poli­tika. Megtévesztő és tisztességtelen volt ez a politikai magatartás, a magyar gondolatnak pedig egyenesen bukását jelentette. Mert nem hirdetett mást, mint a csehszlovák államhatalommal való együttműködést és ez az együttműködés a pusztulással és felszívódással volt egyenlő. Magyar részről ezért támadták mindig oly élesen az aktivista politikát. A felvidéki magyarság számára az el­lenzékiség egyszerűen életkérdés volt, az egyetlen vállalható politika. A felvi­déki magyarság sohasem szankcionálhatta azt a berendezkedést, melybe meg­kérdezése nélkül, sőt tiltakozása ellenére kényszerítették külső erők — a Prágát támogató aktivizmus pedig ezt jelentette volna. A felvidéki magyarság politikai fejlődése tehát nagyjából a következőkép­pen alakult: ellenzéki vonalon, a prágai imperialista és kisebbségellenes politika állandó tagadásán keresztül egy olyan népi célokat szolgáló önvédelmi front megépítése, ahol a kisebbségi magyarság legfontosabb életigényei biztosíthatók. Ellenzéki magatartása kifelé, pozitív építő politika befelé. Es ezt a politikai vonalvezetést az elmúlt húsz esztendő teljességgel igazolta. 21

Next

/
Thumbnails
Contents