Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

Kövesdi János: Bevezetés

ezt alattomosan eltitkolták. Janicsnak A hontalanság évei-ben ehhez is van leleplező megjegyzése: „1944 tavaszán már befejezett tény volt az emigrációban a kitelepítés gondolata. Magyar részről még semmit sem sejtettek." Közismert, hogy a szlovákok megélhetési gondok miatt települtek át — önszántukból — a magyar Alföldön át a mai Bulgária, Jugoszlávia területére és vándoroltak ki Amerikába. A németség pedig kelet felé tartott: Lengyelországba, a cseh és szlovák vidékekre, Magyarországra. Persze más okokból. Ezzel évszázadok óta őshonossági „státust" nyerve ezen országokban. Rudolf Jaworski német történész (a kiéli egyetem professzora) írja A Közép—Európa—vita történeti dimenziói című tanulmányában: „A németek évszázadokon át hozzátartoztak ezen országok külső képéhez, akár mint városi polgárok, akár mint földműves telepesek, így hát Kelet-Közép-Európa történelméből semmiképp sem felejthetők ki. Az ő nyelvük lett még a nem német művelt körökben is a lingua franca" — közli a német tudós, majd így zárja le a gondolatmenetet: a németek tehát „e nagy régió alkotóelemének számítanak. A második világháború következtében azonban pozíciójuk végérvényesen elveszett. Eltűnésük viszont sebeket ejtett, mégpedig nem csupán a közvetlenül érintetteken, hanem egykori szomszédaikon is. A cseh emigrációban és a csehszlovákiai cseh ellenzéki körökben évek óta heves vita folyik arról, hogy a szudétanémetek elűzésével a csehek nem maguknak okoztak-e kárt, hogy éppenséggel nem magukat száműzték-e Európából". (Regio, 1990. 2. 6.) Ezen bizony érdemes elgondolkodni! De azon is, hogy vajon csakugyan annyira gyűlölni való-e a magyarság, csak azért, mert ezerszáz éve, a honfoglalás idején, amikor minden nép — ki ezért, ki azért — kereste a hazát, hogy végre „otthon lehessen benne" — betelepült a Kárpát-medencébe. A magyar béketűrő és toleráns nép — ezt nem volna szabad elfelejteni. De a csaknem 80 esztendeje tartó megaláztatásnak is van határa! Már rég túllépte az elviselhetőség határát... Juraj Zvara, a neves szlovák történész 1965-ben kiadott A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Szlovákiában című munkájában — amiért oly hevesen támadták még a könyv megjelenése előtt mind a hivatalos politika, mind a szakma részéről — megemlíti, hogy a csehszlovák politikusok körében őszintén munkált az a vágy, hogy KeletEurópa valamennyi szlovákját Csehszlovákiába tömörítsék, megszüntetve azt a hátrányos széttagoltságot, amelyet a korábbi évszázadok szorító megélhetési gondjai (a szlovákok széttelepülése) váltottak ki. „Művedet megőrizzük és továbbfejlesztjük" A könyvben a hírhedt „kassai kormányprogram", a „beneši dekrétumok" és az SZNT diszkriminatív törvényeinek szövegéből is bő válogatást ad a kiadó. Ezenkívül 1940—1950 között keletkezett megrázó kordokumentumok, a témához szorosan kapcsolódó korabeli és mai sajtóközlemények és dokumentumok is olvashatók benne. A könyv különösen értékes része e dokumentumgyűjtemény. Azonkívül, hogy ez ideig egyedülálló vállalkozásként elég bő válogatásban közli a „kassai kormányprogramot", maguknak az elnöki dekrétumoknak és a többi diszkriminatív jogszabálynak a szövegét, ami jelentős hozadék az 1989 utáni ilyen témájú publikációkhoz képest, olyan — 1940—1949 között keletkezett megrázó — dokumentumokat és sajtóközléseket is hozzáférhetővé tesz, melyek számottevően tágítják a témával kapcsolatos ismereteink körét. 17