Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

Kövesdi János: Bevezetés

egyetemes értékek maradnak. „Félelmetes érzés — írja Szalatnai Rezső Kiáltvány a világhoz című segélykérésében a „lelkiismeret visszfényének" visszatértében bizakodva —, különös európai helyzet: bűnhődni immár az anyanyelv miatt is. A korbácsütések alatt elcserélni ezt a nyelvet az állam szláv nyelvével — mentesülni lehet az anyagi és erkölcsi tönkretételtől. Nem azért félünk, mert magyarok vagyunk. Magyarnak lenni a mi számunkra annyi, mint tökéletes embernek lenni, a szentek és költők nemzetében élni és dolgozni. Ez mindig öröm és mindig büszkeség. De azért félünk, miért akar most más nemzethez csatolni napok alatt dobszó és csendőri parancs?" Szalatnai megrázó szavai eszembe juttatnak egy — számunkra emlékezetes — dokumentumot (mely Vadkerty Katalin szorgos kutatásának köszönhetően hozzáférhetővé lett), Clementis 1946 nyarán született cinikus javaslatát a „magyarkérdés rendezésére". Igazi „jágói" alkatra vall: „... a szlovákiai etnikai magyarok kérdésének megoldásával kapcsolatban két nemzetközi és politikai probléma létezik: (...) a/ a magyarokat rá kell kényszeríteni a lakosságcsere-egyezmény teljesítésére; b/ a párizsi békekonferencia határozata alapján tárgyalni kell a magyarokkal a szlovákiai etnikai magyarok kérdésének megoldásáról. A magyar fél — természetesen a két kérdés összekapcsolására törekszik. mindenekelőtt azért, mert a lakosságcsere-egyezmény elodázását kétoldalú tárgyalásainkon várhatóan zsarolásra fogja felhasználni. ... Az adott helyzetben lehetőségünk van arra. hogy külföldi politikai nyomással befolyásoljuk a magyar kormányt, mert ez a kérdés részben még a Szövetséges Ellenőrző Bizottság hatáskörébe tartozik. (...) Addig, amíg valós lakosságcserével számoltunk, s ameddig nem kellett végérvényesen lemondani az egyoldalú kitelepítésről, nem állt érdekünkben a reszlovakizációs kérvények liberálisabb elbírálása. (...) Összefoglalva az elmondottakat, a következő lépéseket javaslom: ... 4. Egyidejűleg értesítik a budapesti Szövetséges Ellenőrző Bizottságban részt vevő három nagyhatalom nagykövetét, hogy ha a magyarok továbbra is szabotálják a lakosságcsere-egyezményt, elhatároztuk, alkalmazzuk a kényszerítés minden lehetséges formáját, s ugyanakkor jelezni kell, de nem szabad világosan megfogalmazni a magyarok határra való kitelepítését. 5. Hasonló lépéseket teszünk New York-ban a három külügyminiszternél. Vagyis: ki kell dolgozni a szélsőséges esetekre alkalmazható végleges rendezési tervet, közben diplomáciai úton kell kikényszeríteni a lakosságcsere-egyezm. teljesítését, és meg kell kezdeni e jelzett kategóriákba tartozó magyarok kitelepítését a cseh országrészekbe." Vladimír Clementis javaslatában említi a „megoldás" arzenáljának csaknem valamennyi eszközét: a munkahely és az állampolgárság elvesztését, a konfiskálást, a kényszermunkát, a magyaroknak Csehországba és a magyar határra való telepítését, a lakosságcserét (s ha az nem megy) — a reszlovakizációt. A szlovák-magyar lakosságcsere tipikusan orosz-szovjet gondolatát mint módszert legelőször Saňo Mach belügyminiszter vetette fel a háború kellős közepén. Sztálin és Berija — aki 1943 végén több autonóm területet megszüntetett, s az őslakosságot Kelet-Ázsiába telepíttette — kapott az ötleten, mert szerette a „tiszta megoldásokat". Hogy milyen tökéletes volt e kérdésben a szlovák-cseh-orosz egyetértés, azt bizonyítja Beneš már említett 1940-es vallomása és egy négy évvel későbbi megnyilatkozása is. Beneš ugyanis az 1943. évi szovjet— csehszlovák együttműködési szerződés aláírása után hazatérve kijelentette: Sztálin mennél homogénebb Csehszlovákiát akar. Ez a mi elképzelésünknek is megfelel. — S 76